-           Azt már tudjuk, hogy természetes színekben kell gondolkodni, ami a járda burkolatot illeti.

-           Barna! – bólintott a nő és az üzletben kirakott katalógusokat lapozgatta, miközben a termékminták között sétálgattak.

-           És a mintázat?

-           Nem is tudom, több is tetszik. Ez, ééés ez! Látod? – bökött rá néhány mintára Joan.

-           Tökéletesek. Már csak azt kell kiválasztani, hogy a kettő közül melyik.

-           Nem is tudom, ha látnám élőben... – fordult meg Joan, hogy megkeresse azt a burkolatot és egy pillanatig azt hitte, káprázik a szeme – Ó nem! – fordult vissza Tom felé és összeszorította a szemét, mintha attól eltűnhetne. Bárcsak megnyílna a föld most azonnal.

Tom megfogta az arcát, két oldalt beletúrt a hajába és megcsókolta őt. Joan előbb döbbenten nézett rá, majd megadta magát és lehunyt szemmel viszonozta a csókot.

Tom látta a férfit és a nőt közeledni és Joan reakcióját látva, a nő felismerhette valamelyiket. Gyanította, hogy a férfit, aki nyílván egy exe az új nőjével és Joan nem akarta, hogy tudják, nincs élete. Pár pillanatba telt mindezt végiggondolnia, utána húzta magához. Próbálta elhitetni magával, hogy megsajnálta őt, de az igazság az volt, hogy csak meg akarta csókolni.

-           Joan? – lépett melléjük a férfi mosolyogva, s ekkor elváltak. Joan csontjai mintha zseléből lettek volna, ha nincs ott Tom, aki megtartsa, lehet hogy össze is esik.

-           Benjamin! – erőltetett magára egy mosolyt a nő.

-           Nahát, jó téged látni.

-           Khm... – köszörülte meg a torkát a mellette álló nő. Fekete haja a válláig ért, hideg kék szemével Joant méricskélte.

-           Bocsáss meg, hadd mutassam be a feleségemet, Barb, ő Joan, egy régi ismerősöm. És ő? – nézett most Tomra.

-           Egy barátom... – kerülte a tekintetét.

-           Egy barát? A Barát édesem! – nevetett fel Tom és szorosan magához ölelte Joant – Tom vagyok!

-           Éppen az új házhoz nézünk mintákat, útban van a második trónörökös! Te jó ég, milyen régen nem láttalak, már vagy...

-           10 éve... – fejezte be a mondatát Joan.

-           Igen... megy az üzlet?

-           Igen, igen megy. Nagyszerűen megy, jobb már nem is lehetne... – súgta maga elé.

-           Tudod már mi is tervezzük a gyereket. – szólt közbe Tom – Hihetetlenül boldogok vagyunk! Mázlista vagyok, hogy Joan van nekem, kevesebbel nem is érném be! – csókolt a nyakába. Joan úgy érezte, menten elájul.

-           Örülök, hogy jól megy a dolgod... – mosolygott Joan-ra Benjamin.

-           Hogyne... hogyne...

-           Na, de mi megyünk is, már alig bírok magammal! Nagyon örültem, Brad, Barb! – bólintott nekik Tom, majd kilökdöste Joant az üzletből maga előtt, de még mindig szorosan a karjaiban tartva.

-           Benjamin... – nézett utánuk a férfi, de már egyikük sem hallotta.

-           Köszönöm, de nem kellett volna úgy tenned, mintha... – kezdett magyarázkodni Joan.

-           Szállj be! – szakította félbe Tom, és egy darabig némán haladtak.

-           Nem kértem a segítségedet... – mondta egy idő után Joan.

-           Tudom. – nézett előre Tom, ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a kormányt.

-           Miért csináltad?

-           Csak úgy...

-           Ez nem válasz. Nem is érdekel, ki volt ő?

-           Nem akarok tudni az exeidről... – köszörülte meg a torkát a férfi és lassan lefékezett a ház előtt – Menj be, én visszamegyek és megrendelem az anyagot, hogy délután már ide is érjen.

-           Na de...

-           Szállj ki. – mondta halkan és Joan hátán futkosott a hideg. Mi lelte őt? Mint aki féltékeny, de mire? Kire? És Miért? Összezavarodva szállt ki és nézte, ahogyan elhajt. Ha nem csak pár napja ismernék egymást, azt hinné, féltékeny Benjaminra. De ez képtelenség. Nem is ismerik egymást, ráadásul falra másznak a másiktól. Pláne Joan Tomtól. Mindig felidegesíti valamivel, amitől egy kanál vízben is képes lenne megfojtani. Érdekes dolgok ezek...