Joan a halk kopogásra kapta fel a fejét, kimászott az ágyból és az ajtóhoz sétált.

-           Ki az?

-           Tom vagyok.

-           Öhm... egy pillanat... – zavartan nyúlt köntöse után, majd belebújt és kinyitotta az ajtót.

-           Szia! – mosolygott rá a férfi.

-           Miben segíthetek?

-           Mennyi idő, míg felöltözöl?

-           Tessék?

-           Mennyi időbe telik, míg azt a pókhálót leveted magadról, ami a köntösöd alatt van és felveszel valami olyan ruhát, amiben nem vetem rád magam az első 10 másodpercben?

-           Tom...

-           Nézd, rosszul indítottam, de csak mert tudom, hogy alatta... szóval. Arra gondoltam, elmehetnénk moziba!

-           Hogy mi ketten? Egyáltalán nem zavar, hogy az apád felesége vagyok?

-           Nagyon szeretsz dobálózni ezzel a szóval, pedig nem igaz. Pontosabban a házasság intézménye szerint ez nem igazi házasság. Üzlet. Na mindegy, nem ez a lényeg. Apám ötlete volt, hogy szabadítsalak ki kicsit a házból. Mit szólsz?

-           Hát öhm...

-           Nem tudom, attól tartasz-e, hogy ez csak megcsalás, ami nagy hülyeség, vagy hogy esetleg kivételesen élvezni is fogod?

-           Úgy állítasz be, mint egy megsavanyodott öregasszonyt.

-           Rendben, bizonyítsd be nekem, hogy nem vagy az! – hajolt hozzá közelebb és egyik szemöldökét kihívóan húzta fel.

-           Azt hiszem, 10 perc elég lesz... – mondta végül Joan és azonnal be is csukta az ajtót előtte.

Nem akarta kicsípni magát, nem akarta, hogy Tom azt higgye, ez randi és többet képzeljen a dologba. Úgyis sötét lesz. De mégsem sikerült, egyszer csak azon kapta magát, hogy villám gyorsan sminkel és izgatottan méregeti magát a tükörben, hogy tökéletes-e már a külseje. A megszokottnál kicsit sötétebbre festette ki szemeit, szempilláit spirállal hosszabbította, grafitszürke fölsőjéhez fekete köves ékszereket választott, végül kedvenc parfümjét permetezte magára. Haját kibontva hagyta, az elmúlt napokban nagyon megtetszett neki így, és tudta, hogy Tom is így szereti. Nagyot dobbant a szíve, amikor ez eszébe jutott, és egy pillanatig elgondolkodott, hogy gonosz legyen-e és összekösse, de akkor bekopogott a férfi.

-           Mehetünk! – nyitott ajtót a nő és nem foglalkozva Tom döbbent arckifejezésével és leeső állával, elsétált mellette. Mire leért a földszintre, Tom is összeszedte magát és utána botorkált.

-           Khm... nagyon csinos vagy.

-           Köszönöm.

-           Ó nem, én köszönöm! – mosolygott rá sejtelmesen és kinyitotta előtte a bejárati ajtót. Joan alig várta már, hogy odaérjenek a moziba és a sötétben ne látszódjon, mennyire elpirult. Vissza lehet tartani a zavart? Lopva Tomra nézett, aki halálos nyugalomban nézte az utat, ujjai valamilyen halk ritmusban doboltak a kormányon, ajkai apró mosolyra húzódtak.

-           Sajnálom, hogy az apád rákényszerített erre, de csak hogy tudd, nem kell engem szórakoztatnod, ha nem szeretnél.

-           Már hogy ne szeretnélek! Ennél jobbat még soha senki nem kényszerített rám! – nézett rá – Ne aggódj folyton mindenen. Szívesen jöttem. Már rég elhívtalak volna magam is, ha nem tartanék attól, hogy apám nem nézné jó szemmel.

-           Attól tartottál, hogy elhívj, de attól, hogy megcsókolj, nem? – kérdezte Joan homlokráncolva, és amikor a férfi ismét ránézett, alsó ajkába harapott annak fürkésző tekintetétől. Nem emlékezett, látott-e valaha is barnább szemet. Tom végignyalt ajkain, majd ismét előre nézett. Mosolya lankadatlanul arcára ragadt.

-           Az más... – mondta halkan végül.

-           Miben?

-           Abban, hogy úgy éreztem, ha nem csókollak meg, akkor... nem is tudom...

-           Akkor?

-           Akkor talán a pokolban éghetek életem végéig. Muszáj volt, nem kockáztathattam meg, hogy kihagyjam.