-Akkor benne vagy? –kérdezte Bill a vacsoránál, amikor Tom kiszaladt a mosdóba.

-És ha elkap? –néztem a mosdó felé.

-Nem fog! Megvárjuk, míg elalszik, és aztán átmegyek hozzád! Mi lenne, ha kimennénk a partra? –fogta meg a kezem.

-Oké… -mosolyodtam el.

Sóvárogva néztünk egymásra és közben azon járt az agyam, milyen jó lenne végre megcsókolni.

-Khm… -ült vissza hozzánk Tom és szétszedte a kezünket. Ez az út egyre pocsékabb… Bill akarom már végre.

Vacsora után mindenki ment a maga szobájába, érdekes már volt másik szoba, sejtettem, hogy csak a sors játszadozik velünk. Letusoltam és elkészültem Bill fogadására. Azt sem tudom hol áll a fejem és egyáltalán minek hagytam magam belesodorni a történésekbe. De most annyira jó vele. Úgy izgultam, mint aki az első randijára készül, szánalmasnak éreztem a helyzetet, hogy Tom elől bujkálunk, mint valami tini bűnözők. Fél 10-kor kopogtak az ajtómon és pár másodperccel később már ott állt Bill, velem szemben és szorosan a karjaiba zárt.

-Hiányoztál! –csókolt meg.

-Kikészít ez a bujkálás!

-De mostmár tényleg csak ketten vagyunk!

-Bill… tényleg nem tehetjük meg…

Akkor gyerünk valami nyilvános helyre, ott talán nem esek neked!

-Oké…

Elmentünk a városba sétálni, aztán a tengerpartra mentünk, szinte senki sem volt ott, néhány szerelmespáron kívűl üres volt a part.

-Annyira meg akartalak érinteni már az első találkozásunkkor is! Olyan elbűvölő voltál, bár látszott rajtad, hogy nem is figyelsz!

-Mi? Én igenis… Najó… tényleg nem figyeltem! Fejben minden porcikádat kielemezgettem!

-És mire jutottál? –csókolt meg.

-Hogy tökéletes vagy!

-Na persze… -nevetett.

-Komolyan! Mióta megismertelek, vagy tucatszor rá kellett jönnöm, hogy te tényleg az vagy!

-És ez megrémített? –látott a fejembe.

-Nagyon! Végig az kattogott az agyamban, hogy jó ég Lis, ő túl tökéletes neked, meg sem érdemelnéd!

-Nos, igen, nem érdemelsz meg, te jobbat érdemelnél nálam. Rengeteg hibám van…

-Szeretlek Bill! –néztem fel rá- Azért aki vagy és amilyen vagy! Nekem… így vagy tökéletes!

Válaszul csak egy mindent elsöprő szenvedélyes csókot kaptam, hogy még a lábam is alig tartott meg. Sétáltunk még egy keveset, aztán hosszú és fájdalmas búcsút vettünk egymástól, miután megbeszéltük, hogy másnap, azaz már aznap este is megszökünk. Bill óvatosan lépkedett a félhomályban ágya felé, arcán letörölhetetlen vigyorral, még jó, hogy Tom nem látta, azonnal levenné, hogy mi van. Tudná, hogy velem volt…

-Ejj-ejj! –kapta el Bill lábát Tom hirtelen, amikor az el akart menni az ágy mellett- Hát ilyenkor kell hazajönni? Na, mesélj csak, merre jártál?