Joan hirtelen esett kétségbe. Mi a fenét keres itt, ő nem ezt akarta. Sosem akarta, hogy beszippantsa az üzleti világ. De akkor mit akart 10 évvel ezelőtt... 20 éves volt és úgy gondolta, előtte áll még az egész élet, hogy kitalálja. Szüksége lett volna valakire, akire támaszkodhat. Az apjára. Túl hamar hagyta ott őt. El kell innen tűnnie...

Lerohant a lépcsőn, felkapta slusszkulcsát és kocsiba vágta magát, mit sem törődve Tom meglepett arckifejezésével. Csikorgó kerekekkel hajtott ki a kapun, maga sem tudta még hová, hisz az élete elől nem menekülhetett el. Utólag biztosan jót mulat majd, amiért ennyire bepánikolt, vagy éppen szánalmasnak fogja tartani. Nem szerette, ha gyenge és ha mások is annak látják. Most azonban nem foglalkozott semmi ilyesmivel, csak ment és ment.

A város szélén fékezett csak le egy homokos út mentén. Kiszállt az autóból és az út mentén húzódó fakerítés felső lécére ülve nézett a tájra. Úgy érezte, nem ő irányítja az életét, hanem fordítva. Még nem tudta eldönteni, jót tett-e a szabadsága, vagy épp rosszat. Felszínre hozta az eddig elnyomott érzéseit.

Néhány perccel később egy másik autó parkolt le az övé mögé, nagy port kavarva. A vezető kiszállt, de csak akkor látta tisztán, hogy ki az, amikor már előtte állt.

-           Mit keresel itt? – nézett fel rá, mert még így is magasabb volt nála.

-           Én is ezt akartam kérdezni. – mosolyodott el Tom, de szemében továbbra is ott bujkált az aggodalom.

-           Kocsikázom...

-           Látom. Úgy száguldoztál ki a kapun, mintha a bolygót akarnád elhagyni.

-           Talán úgy is van. Miért követtél?

-           Hagyjam, hogy elhagyd a bolygót űrruha nélkül?

-           Mondod ezt te, akin sosincs ruha.

-           Tessék... – nyújtott felé egy szál cigarettát Tom.

-           Nem dohányzom.

-           Helyes is, mert ha rá mersz szokni, kitekerem a nyakad! De most jót fog tenni...

Joan szó nélkül elvette és hagyta hogy a férfi meggyújtsa neki. Mélyet szívott belőle és egy kicsit valóban megnyugodott. Tom is bányászott elő magának és felült mellé a kerítésre. Néhány percig csendesen ücsörögtek.

-           Ami a nappaliban történt, vagy majdnem történt... – kezdte végül.

-           Kérlek, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna... – hunyta le a szemét a nő fáradtan.

Tom gyönyörűnek találta őt a lemenő nap narancsos-aranyos színében, de nem tett rá megjegyzést most sem.

-           Rendben. – fújta ki a füstöt és elszakította tekintetét a nőről.

-           Fogalmam sincs, mi történik velem, miért hagytam magam és egyáltalán mit képzeltem...

-           Baromi kívánatos voltam! – rántott vállat a férfi, mire Joan rákapta tekintetét és mindketten csendes nevetésben törtek ki.

-           Menjünk haza. – ugrott le a kerítésről Joan, és Tom egy néma bólintás után követte. Lassan haza autóztak, és amikor leparkoltak, Joan egy halvány mosollyal mondott köszönetet Tomnak, aztán felment.

Joan nem vacsorázott, így apa és fia kettesben töltötték az este elejét. Felszínes dolgokról fecsegtek, aztán Tom elmesélte, hogy halad a munka, mi van még hátra, mi hogy sikerült eddig és mi mikor jön meg. Geoffry érdeklődve hallgatta, szerette fia jelenlétét a házban, ugyanakkor felesége is nyugtalanította. Sosem hagyta ki a vacsorát. Aggodalmas pillantásokat  vetett a mennyezet felé olykor, hátha meghallja járkálni, csak hogy tudja mi van vele. Meg akarta kérdezni Tomot, tud-e valamit, hiszen egyszerre értek haza, ami persze véletlen is lehetett, de nem hitte, hogy az.

-           Várj még egy kicsit! Beszélnem kell veled valamiről! – szólt fia után, amikor végeztek a vacsorával. A dolgozó szobában ültek le, és Geoff belefogott.

-           Úgy érzem, Joan egy kissé magányos most, hogy szabadságon van. Nem igen vannak barátai.

-           Ha te mondod... – de még mennyire, hogy magányos, neki szerelem kell, nem egy üzleti kapcsolat!!! Legszívesebben ezt mondta volna, de visszatartotta magát.

-           Mit csinálsz ma este?

-           Nem tudom, még csak fél 8, gondolom olvasgatok, vagy...

-           Arra gondoltam, hogy elhívhatnád valahová Joan-t. Nem randevúra, félre ne értsd, csak azt gondoltam, hogy mivel ti egyidősek vagytok, talán jól el tudnátok beszélgetni, vagy ilyesmi. Persze nem tudom, mennyire szimpatikus neked...

-           Ó, szimpatikus, csak azt nem tudom, hogy én mennyire vagyok az. De mire gondoltál pontosan?

-           Nem tudom, menjetek el moziba, vagy ilyesmi. Amióta ismerem őt, keményen dolgozik és egy percre sem lazít. Azt akarom, hogy legalább most, a szabadságán érezze jól magát. És persze ha megkedvelitek egymást, az sem lenne rossz. Mindketten a családom vagytok.

-           Hmm... megpróbálhatom.