Joan-nak muszáj volt egy kicsit elszabadulnia otthonról, képtelen volt megnyugodni, míg Tom ott volt a házban. Folyamatosan feszült volt, teste furcsán reagált a férfi közelségére, még ha egyedül is volt, csupán a tudat, hogy Tom valahol ott van, nem hagyta ellazulni idegeit. Szándékosan kerülte azokat a helyeket, amiket a hétköznapjaiban látogat, így új butikot keresett fel, másik kávézót és kivételesen nem üzleti lapokat vásárolt, hanem női magazinokat és vett egy romantikus könyvet kedvenc írónőjétől, azzal a céllal, hogy most időt szakít rá végre. Fogalma sem volt, mikor olvasott utoljára kedvtelésből és ezt nagyon sajnálta.

Hazaérve magában nyugtázta, hogy Tom nincs a láthatáron. De vajon hova tűnhetett? Kényelmesen elhevert a kanapén, lábát feltette a dohányzóasztalra és fellapozta az egyik magazint, amikor is...

-           Szia! – köszönt mögüle a férfi halkan, de Joan így is megijedt.

-           Szia... – nem mert hátra nézni rá, ám nagy hiba volt, ugyanis így nem láthatta előre, hogy Tom mire készül. Egy egyszerű mozdulattal kihúzta a nő hajából a hajgumit és hagyta, hogy a fürtök szétterüljenek a vállán. Tenyerét befúrta a loknik közé és a nőnek fogalma sem volt róla, miért hagyja neki...

-           Mmm... – minden feszültség kiáramlott belőle, ahogy a férfi babrálni kezdett a hajával.

-           Merre voltál?

-           A városban. Vettem ezt-azt...

-           Értem. Miért meredsz arra a képre?

-           Hm? Ó... – Joan szomorkásan mosolygott a magazinban lévő fotóra, mely a kisbabákra váró védőoltásokról szólt, a képen egy bűbájosan kék szemű és foghíjas csöppség mosolygott rá vissza, csillogó szemekkel – Nem tudom...

-           Félsz, hogy lemaradtál róla?

-           Nem tudom, lehet... ez bonyolult. Én...

-           Még fiatal vagy...

-           Annyira nem.

-           Mindketten azok vagyunk. – mondta és leült mellé a kanapéra. Joan akaratlanul is hajához nyúlt, ami meglepetésére be volt fonva.

-           Most én fonjam be a tiéd? – kérdezte elmosolyodva magát.

-           Lemondok róla! – nevetett fel a férfi, szemei egészen elkeskenyedtek és nevetőráncok jelentek meg sarkaikban.

-           Kérdezhetek valamit? – csukta be az újságot a nő és lábait maga alá húzva fordult teljesen felé. El akarta terelni az előbbi témát, mert nem tudta, vajon célzásnak vegye-e, vagy csak ő akart többet látni a dologba? Ez kezdte idegesíteni.

-           Ki vele...

-           Miért nem Warren a neved?

-           Az anyámét vettem fel, hogy ne keverjenek össze az apámmal. Pontosabban ne az ő neve alapján ítéljenek el.

-           Értem... ez igazán érdekes.

Tom sokkal érdekesebbnek találta Joant, amint összekuporodva ül előtte. Miért ilyen nehéz ellenállnia annak a kísértésnek, mely azt suttogja, amióta csak meglátta, hogy érintse meg minél többször. Kecses ívű állát a térdein fekvő kezeire támasztotta és úgy nézte őt zöldes szemeivel. Néhány kósza tincs keretezte arcát, amit igyekezett nem elsöpörni onnan, mert ha hozzáér finom bőréhez...

-           Úgy értem, az átlagember épp, hogy kihasználná ezt. – folytatta mit sem törődve Tom sóvár pillantásaival. Legalábbis próbált nem venni róla tudomást.

-           És éljem az életem kétségek között? Vajon azért kaptam meg egy munkát, mert tehetséges vagyok, vagy az apám miatt? Vajon tehetségesnek tartanak, vagy csak az apám miatt mondják?

-           Hm... – mosolyodott el halványan Joan és gondolataiba mélyedve nézett a férfira. Nem tudta hová tenni őt, az egyik pillanatban megbotránkoztatta őt, a másikban pedig tökéletes úriemberként beszélgetett vele.

Tom ugyanígy volt ezzel, már az első pillanatban látta rajta, hogy igazi vadóc és céltudatos nő, ugyanakkor valamiféle szomorúság lengte körül. Igyekezett mindent elérni az életében, mégis üres volt. Látta rajta a magányt, ez a hatalmas ház szinte elnyelte, na és azok a kosztümök. Sokkal jobban tetszett neki így, ahogy otthonosan összekucorodva üldögélt a kanapén, haja laza fonatban összefogva, szempillái természetes hosszúságukban keretezték meseszép smaragdzöld szemeit. Laza fehér, bő pólót viselt, mely egyik vállán már lecsúszott és egy világos farmert. Meztelen talpa csábítóan lógott ki alóla. Fogalma sincs, milyen gyönyörű... és mennyire magához szorítaná őt, hogy aztán el se engedje. Joan nem volt boldog. Végül őt is elérték azok a vágyak, melyek minden nőben ott vannak. Gyereket akart és... bár még biztosan nem vallotta be magának sem, de szerelmet is. Egy férfit, aki kiegészíti őt. És pusztuljon bele, ha nem ő akar lenni az a férfi!