-A konyhában leszek, ha kell valami… -mentem inkább ki onnan.

Fél perc sem telt bele, ő is kijött utánam.

-Köszönöm… -ült le a pulthoz a forró csokijával.

-Most mit? –mosolyodtam el.

-A forró csokit, hogy összepakoltál, hogy itt vagy, mindent Lis! Mindent köszönök!

-Ez a munkám! –fordultam inkább a hűtőhöz.

-Lis? –hallottam rekedtes hangját.

-Hm? –tanulmányoztam a hűtő tartalmát.

-Megölelnél? –kérdezte, én pedig lefagytam.

Komolyan ezt kéri tőlem? Ez nem lesz jó ötlet. Bill, menekülj!

-Gyere ide… -mentem oda és magamhoz öleltem.

Arcát a nyakamba fúrta és éreztem, ahogy az a rész nedves lesz Bill könnyeitől.

-Lis… -sóhajtott a nyakamba.

-Akarsz beszélni róla? –simítottam végig a hátán.

-Nem tudom… legszívesebben itt hagynék mindent és mindenkit…

-A menekülés nem megoldás, szembe kell néznünk a félelmünkkel, az tesz minket erősebbé!

-Nehéz…

-Az élet nem könnyű Bill…

-Hogy tehette ezt? Bíztam benne, mindent megadtam neki, erre… erre azt kell megtudnom, hogy végig megcsalt! Végig csak játszott velem, kihasznált!

-Sajnálom…

-Az a torta még aktuális? Ha már innom nem szabad, degeszre zabálom magam…

-Csak nehogy rosszul legyél a végén… -engedtem el és kivettem a hűtőből a tortát.

-Ne haragudj… -kereste a tekintetem, de nem igazán akaróztam rá nézni. Egyrészt mert megszakad a szívem, a kisírt szemeitől, másrészt pedig mert rögtön elvesznék.

-Miért? –néztem mégis rá.

-Amiért olyan rondán beszéltem veled, amikor hazajöttem!

-Megértem! Csak aggódtam, hogy mi van, de…

-Köszönöm! –ragyogott fel a szeme.

Mindenki tévedett… tényleg szeretheti azt a nőt, ha így kiborult miatta. Ez nem megszokás… ez szerelem. Nekem nincs helyem a szívében.

Ahogy falatozott, krémes lett a szája, mintha bajsza lett volna és egyszerűen nem tudtam nem odanézni, vonzotta a tekintetem és a fantáziámat is, hogy hogyan tudnám azt a krémet eltüntetni onnan…

-Mi az? –jött zavarba.

-Semmi csak… krémes lettél…

-Ó… -nyalta meg a száját, de nem ott, ahol kellett volna.

Fogtam egy szalvétát és letöröltem neki, hatalmas erőfeszítések közepette, nehogy lenyaljam én.

-Köszi… -nézett fel rám és elmosolyodott.

A szemére és az ajkaira tévedt tekintetem felváltva, rabul ejtett mindkettő. „Gyerünk Lis, tedd meg, ő is akarja! Dehogy akarja…”

Mire feleszméltem már az ölébe húzott és homlokát az enyémhez tapasztotta. Valamit morgott az orra alatt és elég feszültnek látszott.