-Bill… -néztem utána könnybe lábadt szemekkel.

-Ne foglalkozz vele, most ideges! –Sam.

-Mit csináljak, hová menjek?

-Gyere, meghívlak hozzánk vacsorára, a feleségem biztos örülni fog.

-De… nem fogok zavarni? Mert…

-Nem! Akkor nem hívtalak volna! Inkább maradsz Billel és hagyod, hogy olyat mondjon, amit ő sem gondol komolyan?

-És ha szüksége lesz rám?

-Aranyos vagy, hogy még ilyenkor is rá gondolsz, de nem hiszem, hogy most bárkire is szüksége van…

-Hát jó… -egyeztem bele nagy nehezen és megtöröltem a szemem.

-Ne szívd mellre… nem úgy gondolta… -mondta Sam már a kocsiban.

-Tudom… -néztem ki az ablakon.

Pár perc múlva lefékezett egy szép családi ház előtt, én pedig irigykedve néztem, hogy an fogadják egymást. Nekem nincs családom, de ha lenne, biztos ilyen lenne. Billel el tudnám képzelni… de ő láthatóan nem kér belőlem… csak tudnám mit tettem.

Este 8 óta felé éreztem azt, hogy mennem kéne már, egyrészt nem akartam kihasználni Sam-ék vendégszeretetét, másrészt aggódtam Billért és minél hamarabb haza akartam menni hozzá megnézni, hogy van. Nagyon aggódtam érte…

Halkan nyitottam ki az ajtót és ugyanolyan halkan lépkedtem is be. Billt a nappaliban találtam, a kanapén aludt, kisírt szemekkel, majd’ megszakadt érte a szívem. A keze lelógott a földre, amelyet üvegszilánkok borítottak.

Óvatosan beraktam a kezét a takaró alá, majd felsöpörtem a szilánkokat. Rendbe raktam a nappalit, a hálóba már be sem mertem nézni…

Csináltam neki forró csokit, hogy ne alkoholt igyon, ha felébred és megnéztem a tortát a hűtőben. Később még jó lesz nassolni. Sajnáltam, hogy itt hagytam Billt, de muszáj volt.

Elvittem Scotty-t sétálni és utána megetettem. A konyhában is rendet raktam, amikor meghallottam Bill nyöszörgését.

Kimentem hozzá és megvártam, míg felül, aztán leültem elé a dohányzóasztalra.

-Szia… -pislogott rám.

-Tessék! –nyomtam a kezébe a forró csokit.

-Valami töményebbre lesz szükségem! –sóhajtott.

-Ezt kapsz, még szükség lehet az agysejtjeidre! –mondtam, mire eleresztett egy halványka mosolyt.

Kezdetnek nem rossz, talán van még remény.

-Rendet raktál… -nézett körbe.

-Igen, gondoltam, ha vért látnál, nem segítene!

-Hát igen…

-Van torta is, ha kérsz! –álltam fel- A piákat viszont elraktam biztos helyre, úgyhogy ne is keresd!

-Lis! –szólt utánam.

-Igen? –fordultam felé.

-Köszönöm…

-Mit?

-Hogy itt vagy… -nézett a szemembe és akkor, ott, mégegyszer beleszerettem. Kedvem lett volna addig csókolni, míg el nem felejt minden rosszat.