-Mi bántja? Nekem elmondhatja! A barátja vagyok…

-Komolyan?

-Ha maga annak tart…

-Annak! –mosolygott rám boldogan.

-Szóval?

-Hazudtam magának…

-Mikor?

-Amikor azt kérdezte jól megvagyunk-e! Azt mondtam igen, de…

-Mégsem?

-Mindig elmegy itthonról, alig van már itt! Mindig csak a barátnőivel van… ha egyáltalán ott van…

-Gondolja, hogy megcsalja magát?

-Nem tudom, mit gondoljak…

-Beszélt már vele erről?

-Próbáltam! Többször is, de…

-Nem hallgatta meg?

-Mindig siet valahová…

-Értem! És… mióta megy ez így? Régóta?

-Egy éve!

-Hány éve házasok?

-Két éve! Azóta ilyen, hogy abbahagytam a bandát!

-De hát így csak több ideje lehet rá, örülnie kellene…

-Én is azt hittem… de nem! Azt mondta miből tartom el, ha majd családunk lesz!

-Gyereket akart?

-Ő? Nem, vigyáz a vonalaira!

-Maga szeretne?

-Igen… én igen… Vagy ennyi idősen ez még korai?

-Nem, szerintem most van itt az idő… ezt az ember érzi…

-Hülyeség, hogy gyereket akarok?

-Nem, dehogyis! –ráztam meg a fejem- Egy gyerek… az a világ legeslegszebb dolga, ami az emberrel csak történhet…

-Azt akarom, hogy érezze, mennyire szeretem és az a kis csöppség viszont szeressen! Az enyém, az én kisbabám!

-Magának szeretet kell… -bukott ki belőlem halkan.

-Nem tudom, lehet, hogy igaza van, de…

-Nem lehet, biztos! Egy éve elhanyagolják, én nem csodálom! Ez természetes! Nyomasztó lehet… maga… annyira szeretetreméltó személyiség, én nem értem a feleségét!

Hopsz… ezt azt hiszem nem kellett volna, talán elvetettem a sulykot…

-Maga tényleg igazi barát! –mosolygott rám, majd felállt.

-Köszönöm, de én csak meghallgattam…

-Sokat segített vele!

-Örülök! –álltam fel a tányérral a kezemben, amit majdnem el is ejtettem, amikor Bill hirtelen megölelt.

-Köszönöm… -szorított magához.

-Nincs mit, tényleg… -simítottam végig a hátán- Bill…

-Igen?

-El kell gondolkodnia a dolgokon!

-Mégpedig? –engedett el.

-Azon, hogy képes-e még harcolni, vagy ha nem, ha hasztalan, akkor feladni!

-Válásra gondol?

-Mindketten tudjuk, hogy az lesz a vége, ha ez sokáig így megy még…

-Igen, én is azt hiszem… -sóhajtott.

-Szereti még?

-Igen! –vágta rá túlságosan is gyorsan, ahhoz, hogy igaz legyen.

-Biztos?

-Nem… azt hiszem… ez már csak megszokás… elvesztettem a hitemet már egy éve…