-Na? Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű! –álltam meg a pékség előtt.

-Nem! Jól bírja, nem is tűnik fáradtnak!

-Muszáj, rendészeti szakra is jártam anno! Rendesen meghajtottak minket! Maga nagyon fáradt?

-Nem! Sőt, jól esett! Egészen felfrissültem, sőt, meg is éheztem!

-Akkor gyerünk be!

2 teli zacskóval távoztunk, pár croissant , pár rétes frissen és már alig vártuk, hogy ehessük.

-Verseny hazáig? –fordult felém az ajtóban kifelé menet Bill.

-Na, ennyire jól esett? –nevettem- Tőlem rendben! De ne maradjon le!

-Nem fogok… nagyon!

Hazafelé is kocogtunk, persze igyekeztem tartani a tempót Billel, nem hagytam, hogy nagyon lemaradjon..

-Hú, maga nyert! –álltam le a kapunál lihegve.

-Tudom, hogy hagyta magát!

-Jól van na! –hagytam abba a lihegést egyből.

-De azért köszönöm! –kuncogott.

A konyhában mindent kipakoltunk egy tányérra és hozzá láttunk kiérdemelt reggelinkhez.

-Ez tényleg isteni! -törölgettem a számat egy szalvétával a végén- Megérte érte kocogni!

-De meg ám! Holnap is ilyenkor kel?

-Miért? Kéne egy személyedző?

-Fontos a mozgás, mit tehetnék? –tárta szét a karját tehetetlenül.

-Na, jó! –tettem úgy, mintha csak nyűg lenne a nyakamon, aztán elkezdtem lapozgatni a szakácskönyvem.

-Mit főz ebédre? –csillant fel a szeme.

-Hm… római tálat!

-Mi? Az mi?

-Majd meglátja! Szereti a Caesar salátát?

-Igen! Imádom!

-Akkor az lesz hozzá! –csuktam us be a könyvet és hozzávalók után kutattam a hűtőben és a spájzban.

-Minden van?

-Igen!

-Akkor jó! Szóljon, ha segítség kell! –hagyott magamra.

Titkon abban reménykedtem, hogy talán megint marad, mint tegnap… jó lett volna, egészen megkedveltem. Mielőtt hozzá láttam volna a főzésnek, gyorsan megetettem Scotty-t. Kicsit játszottam vele… eddig ő az egyetlen kutya, akitől nem félek… és ez Bill érdeme. Bill… olyan fiatal, kár vesztegetnie a fiatal éveit a feleségére. Még nem is találkoztunk, de máris gyűlölöm azt az asszonyt. Hogy csalhatja meg Billt, miért nem elég neki ő? Én örülnék, ha olyan férjem lenne. Bill kedves, figyelmes, megértő, segítőkész, olyan kisfiúsan kíváncsi. És azok a csillogó szemek. Minden nő hasra eshetne előtte, neki mégis az a kétszínű felesége kell. Mert hűséges és kitartó. De ami késik nem múlik, nem élhet ilyen magányosan egész életében, ennek válás lesz a vége. És akkor majd Billnek szüksége lesz a barátaira. Van neki egyáltalán? Biztos, hisz ő jó ember. De ha még sincs… én ott leszek neki. Az én barátságomra számíthat. Igaz, hogy csak 2 napja ismerem… de megkedveltem. Mintha ezer éve ismerném már. De vajon ki lehetne az a nő, aki megérdemelné Billt? Nem tudom, de ha a felesége továbbra is így elhanyagolja, nem lepne meg, ha Bill keresni kezdené azt a nőt…