-           Első lépés, ne egyél ennyit! – húzta el Joan elől a tányért Tom.

-           Hé, tudod mióta nem reggeliztem egy igazán kiadósat? – mordult rá a nő.

-           10 éve? Ha nagyon bezabálsz, hamar kidőlsz!

-           Miben?

-           A kézi munkában!

-           Ha azt gondolod, hogy egy újjal is hozzád érek...

-           Nem magamra gondoltam, de jó látni, hogy a piszkos fantáziád még közöttünk van! – kacsintott – De ki kell ábrándítsalak, hogy csupán a kertre céloztam.

-           Mi van vele?

-           Ma nekem fogsz segíteni!

-           Nem, nem, nem, az kizárt! Ki sem teszem oda a lábam többé! Hogy elkapjon egy kígyó?

-           Idebent is el tud kapni egy kígyó! Upsz, most én voltam kétértelmű!

-           Mégis miben segítene nekem, ha ásót ragadnék? – engedte el a füle mellett a megjegyzést.

-           Egyrészt fárasztó, ami jót tesz a közérzetednek, hasznosnak érzed magad és egyúttal le is vezeted a feszültséged. A végére annyira ellazulsz, hogy gyurmázni lehet a csontjaiddal. És jó érzés mocskosnak lenni. Upsz, már megint!

-           Nem is tudom, át kell gondolnom...

-           E-ee, rossz válasz! Nem gondolkodsz! Csak csinálod!

-           De...

-           Vegyél fel valami kényelmeset és öt perc múlva találkozunk!

-           Na jó...

Magát is meglepte, mennyire izgatott lett Tom ötletétől. Hanyag lófarokba kötötte fürtjeit és a gardróbhoz lépett. Van egyáltalán olyan ruhája, amiben összekenheti magát? Lássuk csak... Nagy nehezen talált egy régi kopott rövid farmert és egy egyszerű trikót választott hozzá, amiket nem sajnált. Rég érzett kényelem fogta el, gyűlölte a kosztümöket, de az ő szakmájában elengedhetetlen volt a jó megjelenés. Volt még egy régi fekete színű tornacipő is a szekrény mélyén, előhalászta azt is.

-           Hm... – mosolyodott el Tom, amikor meglátta őt.

-           Mit kell csinálnom?

-           Lenne egy-két tippem, de akkor maradjunk az eredeti tervnél. Gyere velem! – kint az udvaron elővette terveit és megmutatta a nőnek – Látod? Oda tervezek egy kis sziklakertet, ami nagyon jól mutatna ott. Ezt a medencét is újra kell majd csempézni, de az az utolsó simítások közé tartozik majd. Ki kell javítani az egyenetlenségeket, ezért a magas részeken ásni fogunk, és a földet az alacsonyabbakra simítjuk. Ez nehezebbnek tűnik, mint amilyen. Ültetni fogunk néhány fát, bokrot és virágot, hogy ne csak használható udvar legyen, de szép is.

-           Ez nagyon szép... – állapította meg Joan a tervek láttán és már egyre jobban várta, hogy dolgozhasson kicsit.

-           Akkor jó lesz így?

-           Teljes mértékben, de te vagy a szakértő...

-           Akkor fogjunk hozzá! – mosolyodott el elégedetten – Kapsz kesztyűt!

-           De te sem használsz kesztyűt.

-           Az igaz, de az én kezem nem ilyen szép puha... – simított végig Joan tenyerén, amitől látványosan libabőrös lett – és nem is ilyen sima... és... a rohadt életbe! – engedte el gyorsan – Csak vedd fel, oké? – nyomta a kezébe a kesztyűket és eltűnt a közeléből, mielőtt... az apja kiakadna, ha tudná, mik járnak a fejében. Joan meg pláne.

A nő engedelmesen felvette a kesztyűt, belátta, hogy kissé furcsán néznének rá az irodában, ha ápolatlan kézzel állítana be. Na és vajon mit gondolnának az alkalmazottai, ha meglátnák őt így, az egyszerűbbnél is egyszerűbb öltözetben, földet ásva? Sokkot kapnának. Igyekezett tökéletes külsővel megjelenni, bárhová is ment, hiszen a céget képviselte. De jó érzés volt, egy kicsit lazábbra venni a figurát. Amikor önkéntelenül is elsöpörte arcába hulló tincseit, arra jött rá, hogy túlságosan is érdekli, mit gondolnak róla mások. Ennek nem kellene így lennie. Régen nem érdekelte ilyesmi, sőt egyenesen szánalmasnak tartotta azokat az embereket, akik képtelenek megbékélni magukkal úgy, ahogy vannak. Hol van már az a lány, aki az apja halála előtt volt? Hol van már az, aki imádta szabadon hagyni a haját, mert imádta, amikor belekap a szél? Van még bárhol is? Létezik? Vagy eltűnt a kosztümök, drága cipők, szoros konty és manikűrözött kezek alatt? Régebben nem dühös lett volna egy Tomhoz hasonló férfira, hanem jól esően méricskélte volna, amikor csak alkalma nyílt rá. Valóban ennyit változott volna? A régi énje most nagyon dühös lenne rá.

Dél körül hagyták abba a munkát, és Joan észre sem vette, milyen gyorsan repültek el az órák. Ha Tom nem szól rá, hogy elég lesz, képes lett volna estig csinálni. Ez a baj vele, legyen szó bármilyen munkáról, könnyen képes túlzásokba esni és robotolni, míg nem végez. Ezen a téren nyughatatlan volt, de csak mert azt tapasztalta, hogy annak kell lenni. Másképp nem lehet egy céget vezetni, még ha nem is egyedül kell azt tennie.

-           Rendelek valamilyen ebédet... – törölte meg a homlokát Tom fáradtan.

-           Ne, én szeretnék főzni.

-           Tényleg? Remek! Megyek, lezuhanyozom. Mára végeztünk, a fák holnap érkeznek.

Joan előre félt a nap hátralevő részétől. Mit kezdjenek egymással egész nap, ha már semmi teendő nincs? Valahová el kell mennie, mert attól félt, ha egy légtérben marad Tommal...

-           Jó? – rántotta vissza a jelenbe Tom.

-           Hm? – kapta fel a fejét.

-           Te is tusolj le, ha akarsz...

-           Oké... le is fogok.

-           Jó. – mérte végig még utoljára, majd felsietett a lépcsőn. Joan zavartan nézett végig magán és azon tűnődött, miért nézett rá Tom olyan éhesen. A ruhája földes volt, haja nedvesen tapadt nyakához, arca minden bizonnyal kipirult. Tom elég furcsa férfi...