Reggel csendesen iszogatták a kávéjukat, amikor Tom energikus léptekkel csatlakozott hozzájuk az étkezőben. Egy pillanatra megtorpant, köszönt, aztán eltűnt a hűtőben.

Joan elkapta egyszerű trikóba bújtatott mellkasáról a tekintetét és szemeit most Geoffry-ra irányította. Hihetetlen, hogy ő és Tom egy idősek, mégis annyival higgadtabb a férfinál. A kisugárzásuktól kezdve annyira mások, hogy különbözőbbek már nem is lehetnének. Persze ez sokban múlik a személyiségen is, de Joan mégsem volt ilyen energikus. Öregnek és leharcoltnak érezte magát.

Aznap egy kávézóban ebédelt és kiült a teraszra, ahonnan belátni az egész utcát, s egyszer csak azon kapta magát, hogy a korabeli nőket nézi. Felszabadultan jártak-keltek, ki-ki sietett a dolgára, barátnőkkel találkoztak, mosolyogtak, nevetgéltek, harsányan beszélgettek... randevúztak. Joan úgy érezte magát, mintha a 10 év alatt, amióta szakított ezzel az életformával, legalább 100 évet öregedett volna. Fogalma sem volt már, mikor lazított és engedte el magát utoljára. Pedig csak 30 éves.

-           Bűntudatom van, hogy ezt gondolom... – mondta Geoffry-nak egyik este, amikor már nem tudta tovább magában tartani – Úgy érzem, elment mellettem az élet, pedig szeretem a munkámat.

-           Még fiatal vagy. – mosolygott rá a férfi lágyan és megsimogatta a kézfejét – Normális, hogy ezt érzed, fiatalon csöppentél az üzleti világba és keményen megdolgoztál minden egyes sikeredért. Azt hiszem, tudom mi kellene neked.

-           Mi?

-           Egy kis szabadság! Isten tudja, mikor vettél ki szabadságot, pedig az nem véletlenül jár!

-           Nem is tudom... – bizonytalanodott el a nő – Pont most hagyjalak magadra...

-           A cégnél minden rendben van, mikor máskor dőlhetnél hátra, ha nem most?

-           De csak egy hétre! – adta meg magát Joan.

-           Rendben, de annyira tolod ki, amennyire csak akarod!

-           Te pedig azonnal szólsz, ha valamiben a segítségedre lehetek!

-           Kizárt! A belépőkártyádat is letiltatom, mert tudom, hogy különben nem tudnál veszteg maradni. Maradj itthon, vagy utazz el valahova, foglalkozz egy kicsit magaddal!

-           Rendben. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy...

-           Holnap reggeltől szabadságon vagy! Élvezd ki!

-           Köszönöm! Jó éjt Geoff.

-           Jó éjt Joan. – mosolygott rá, majd elvonult saját szobájába, Joan pedig egyedül maradt a nappaliban.

Újfajta nyugodtság és békesség telepedett rá. Tényleg kell neki egy kis pihenő, hogy rájöjjön, ki ő. Az elmúlt 10 évben mindent megtett a cég sikeréért, de magával nem törődött és már kezdte elfelejteni, hogy ki volt régen.  Ezer éve nem hallgatott zenét, nem volt moziban, vagy színházban, nem volt spontán, alig főzött, csak ha fontos ügyfeleket vártak haza. Rég tett már valamit pusztán élvezetből. És ehhez a felismeréshez az kellett, hogy egy pimasz alak mászkáljon a lakásban félmeztelenül. Tom! Vele mit csináljon a héten, hiszen végig itt lesz. Talán tényleg el kellene utaznia valahová.

Sok év után először aludt 9-nél is tovább és amikor az órára nézett először megijedt és reflex-szerűen fel akart pattanni, de amikor eszébe jutott, hogy szabadságon van, jól eső mosollyal bújt a párnához és lustán nyújtózkodott egyet. Amikor végzett, felvette a köntösét és automatikusan össze akarta kötni hosszú búza szőke haját, de megtorpant.

-           Nem, ma szabadságon vagyok... – és hagyta, hogy fürtjei szabadon pihenjenek meg vállain. Jó kedvűen baktatott le a lépcsőn, be a konyhába, ahol is...

-           Aszta... – hangos csattanással ért földet az a bögre, melyből Tom iszogatta reggeli teáját.

-           A szívrohamot hozod rám! – kapott a mellkasához Joan- Mi ütött beléd?

-           Én hozom rád? Na és te? Belibbensz ide, mint valami reggeli nimfa, egy szál köntösben és... és a hajad... nem is tudtam, hogy ilyen hosszú és biztosan selymes is és... Fú, na jó! Én elhatároztam, hogy kedves leszek, de... Oké! Mit keresel még itthon? – találta meg végre a helyes szavakat a férfi és nagy nehezen levette éhes pillantásait Joanról.

-           Szabadságon vagyok!

-           Tényleg? – lepődött meg Tom.

-           Ez olyan nagydolog?

-           Mióta nem voltál szabadságon? – tapintott a lényegre vizslató tekintettel követve a nő mozdulatait.

-           Egy ideje... – tért ki az egyenes válasz elől Joan és töltött magának egy kis kávét.

-           Vagyis? – guggolt le Tom és elkezdte felszedegetni a szilánkokat. Joan adott neki egy kukás zsákot, de a férfi nem hagyta neki, hogy segítsen, míg nem válaszol.

-           Nagyjábóóóól... 10 éve.

-           Ú! Durva.

-           Ha egyszer nem vágytam rá.

-           És most nem tudod, hogy ki is vagy pontosan. – nem kérdés volt, hanem kijelentés és a nő egy pillanatig úgy érezte, mintha a gondolataiban olvasna – Igen.

-           Mi igen?

-           A gondolataidban olvasok! – rántott vállat, de Joan döbbent arckifejezésre láttán elmosolyodott- És hallottam, amikor apámmal beszéltél tegnap.

-           Kihallgattál minket?

-           Nem, csak az elejét hallottam, éppen mentem fel a lépcsőn.

-           Akárhogy is... rám fér.

-           Az biztos!

-           Parancsolsz?

-           Az imént nem kis bókot mondtam neked, de észre sem vetted, nem is reagáltál. Gondolom elszoktál tőle, és nem tudod, hogyan kezeld.

-           Tessék?

-           Reggeli nimfa... rémlik? Igaz, hogy csak kicsúszott, de attól még bók volt.

-           Hát... köszönöm?

-           Nagyon görcsös vagy és már tudom is, mivel lehetne változtatni ezen... – lépett közelebb hozzá, de Joan összerezzent a hirtelen közeledésre.

-           Jó, oké, nem indítottam valami fényesen, de te sem voltál túl kedves.

-           Bemásztál az ágyamba! – fakadt ki a nő csípőre tett kézzel.

-           Mentségemre szóljon, hogy egy kicsit spicces voltam, apámmal sokáig iszogattunk és én nem bírom annyira az alkoholt, mint az öreg. Elnézést kérek.

-           Nem tudom még, elnézzem-e...

-           A nap végére bármit elnézel nekem! – kacsintott rá hatalmas mosollyal az arcán és Joan nem tudott nem hinni neki.