Joan Burke csak órákkal később ment haza, bár lett volna dolga otthon, de semmi esetre sem akart kettesben maradni Tommal. Inkább az éjszakázást választotta a dolgozó szobában. Olyan dühös volt arra a férfira, mint még az életében soha senkire. Hogy engedhet meg magának valaki ekkora pimaszságot? Persze az a rohadt kígyó is a legjobbkor mászott elő, ő pedig mint egy kislány omlott a férfi karjaiba, és ahelyett, hogy úriemberként szó nélkül hagyta volna, még ki is nevette őt. Felháborító, fel tudott volna robbanni tőle.

Volt már dolga nehéz esetekkel, komolytalan ügyfelekkel, igazi csavargókkal, akik azt hitték, övék a világ, és kezelhetetlen újgazdag örökösökkel is, akik bármit megengedtek maguknak. De Tom más volt, annak ellenére is, hogy hogyan viselkedett vele. Jó üzletérzéke volt, jól menő vállalata, megtehette volna, hogy soha nem piszkolja be a kezét, ő mégis a két kézi munkát választotta. Élvezte, hogy elfárad, hogy leizzad, hogy bemocskolódik és végül a káoszból teremt valami szépet és varázslatosat. És pontosan ettől volt olyan vonzó, mert volt mire büszkének lennie nagyképűség nélkül. Joant azért is zavarta annyira, mert kevésnek érezte magát. Ha reggel azt mondja neki valaki, hogy egy csurom vizes földet ásó munkás mellett kevésnek fogja érezni magát, kineveti, de annyira, hogy talán abba sem tudja majd hagyni. És mégis. Azt csinálta, amit szeret, ahogyan szereti és jól csinálta. Ezért érezte úgy a nő, mintha Tom rajta nevetne. Rajta, meg a hülye kosztümjén, rajta, meg a luxus kocsiján, amekkorára szüksége sem lenne, hiszen családja sincs. Rajta és a munkáján, amit élvezett ugyan, de sosem erre vágyott. Az évek alatt minden annyira rutinossá vált a számára, hogy háttérbe szorította azt, hogy igazán ki is élvezze.

Így végül késő délután tért haza, megtörten és fáradtan. Remélte, hogy ma már nem kell többet veszekednie Tommal, és amikor meglátta férje autóját a garázsban, megkönnyebbült egy kicsit.

-           Szia! – üdvözölte Geoffry, aki szintén abban a pillanatban szállt ki a kocsiból.

-           Szia! Most értél haza?

-           Igen! De azt hittem, itthon leszel.

-           Volt egy kis dolgom... – köszörülte meg a torkát Joan. Vajon hogyan tálalja majd, ami közte és Tom között történt? S itt nem feltétlenül arra a csókra gondolt, már ha lehetett annak nevezni. Fogalma sem volt róla, időtlen idők óta nem csókolta meg senki, amibe bele gondolva kissé véntyúknak érezte magát.

-           Menjünk be és vacsorázzunk meg, Tom is biztos éhes.

-           Biztosan... – erőltetett magára egy mosolyt. Ebből baj lesz. Nem csupán Tom volt udvariatlan, de Joan is. Mit szól majd Geoff ahhoz, hogy a felesége és a fia ki nem állhatják egymást és pár óra leforgása alatt annyiszor vesztek össze, hogy az szinte fizikailag is képtelenség? Márpedig Tom eddig sem volt tapintatos, miért most kezdené el? Ám amint belépett az ajtón, orrát megcsapta valamilyen fantasztikusan finom illat.

-           Fiam? Merre vagy?

-           Konyha! – jött a válasz és ők ketten csatlakoztak is a férfihoz. Joannak nagy erejébe tellett, hogy ne essen le az álla a látványtól. Hogy miért? Tom a tűzhely mellett állt, nagy bőszen kavargatott valamit, amiből gőz szállt fel, megtöltve a nagy helyiség minden zegét zugát isteni illattal. De ami még inkább megdöbbentette a nőt, az az öltözéke volt és annak létezése. Egy újabb farmert viselt, amin egyetlen lyuk sem tátongott, ellentétben azzal, amit eddig látott rajta, fölé pedig egyszerű sötétbarna inget vett, amit felgyűrt a könyökéig. Csak hanyagul megkötött kontya árulkodott arról, milyen is ő valójában, amit a tarkóján viselt. És az illata? Szappan és kölni illata volt, már a megérkezéskor észrevette.

-           Jó látni téged! – lépett hozzá Geoff és megölelte fiát – Joannal akkor már találkoztatok.

-           Igen, volt szerencsénk! – mondta ezt minden nemű szemrehányás nélkül, de a szeme másról árulkodott, azonban ezt csak Joan vette észre – Bűbájos hölgy, örülök, hogy újra látom! – biccentett felé.

-           Mi a... vagyis hát... én is magát... Tom... – nyögte zavartan.

-           Jaj, hagyjátok ezt a magázódást, mindketten a családom vagytok!

-           Nem, Joan biztosan nem szeretné, hisz csak most ismertük meg egymást... – nézett rá Tom és a nő kilátta a gúnyt tekintetéből.

-           Nem, nem, miért is ne... – mosolygott rá bűbájosan. Csak Tomot rázta ki a hideg.

-           Nagyon kedves tőled, hogy főztél fiam, ehetünk?

-           Már kész is van!

-           Remek... remek... – ült le Joan, de még mindig úgy meredt Tomra, mint aki azt várja, mikor esik neki és mutatja meg ismét, hogy milyen is valójában. De aztán a vacsora végéig, miközben hallgatta őket, rájött, hogy Tomnak két személyisége van. Van a valós, és az, amit az apja jelenlétében mutat és tulajdonképp ez még kedves is tőle, hogy legalább akkor visszafogja magát, ha vele van. Nocsak-nocsak, egy pozitívum... a több tucat negatívum mellett? Többször is lebukott, hogy őt nézi, de ezeket a lopott pillantásokat csak Tom vette észre, Geoff egyszerűen csak boldog volt, hogy ismét a közelében lehet.

            Vacsora után kimentette magát azzal, hogy dolgoznia kell, ami nem is volt hazugság. Csendesen elköszönt, és bezárkózott az első emeleti dolgozószobába. Nem nézte az órát, közben odakint besötétedett és végül fájó derékkal és fáradt szemekkel állt fel a gép és a telefon mellől. Ide kellene költöztetnie az asszisztensét, sokkal egyszerűbb lenne. És valószínűleg egy nap alatt fel is mondana a túlhajszolás miatt. Kinyújtózatta elgémberedett tagjait, leoltotta a lámpát és átment a saját szobájába.

-           Tom! – szólt rá az ágyában ráérősen heverésző férfira – Mi a jó Istent keresel te itt?

-           Hát nem pont Istent, de az este még lehet isteni... – kacsintott a nőre undorító mosollyal az arcán.

-           Böahh... – indult el a fürdő felé Joan – Mire végzek, te itt sem vagy...

-           Mindig ilyen sokáig dolgozol? Megmasszírozhatom a nyakad... vagy amidet akarod.

-           Szia! – csapta be az ajtót és Tom mázlija csupán az volt, hogy tényleg eltűnt, mire végzett a fürdővel. Az ajtót persze bezárta, a kulcsot kétszer is rázárta, biztos, ami biztos.         Fáradtan sóhajtott fel, amikor meglátta az üres ágyat. Felvette falatnyi hálóingét, és bebújt a puha takaró alá, azonban megcsapta egy különös illat. Egy férfi parfüm illata, csak nem? Tomé lenne? Hogy az Istenbe aludjon el, ha közben... ám meglepően gyorsan ment neki.