Miután Tom végre magára hagyta, lement a konyhába, hogy megterítsen az ebédhez. Habár ahogy eddig megismerte a férfit, neki egy vályú is tökéletesen megteszi. Ez a gonosz gondolat máris jobb kedvre derítette. Ezt a pár órát már kibírja vele, többé úgysem lesznek kettesben. Mindketten dolgozni fognak és a munkakörük ennél eltérőbb már nem is lehetne. Aztán ha végzett, már itt sem lesz, nem fog több vizet zavarni.

-           Azt hiszem, ez a kaja lesz! – szólalt meg mögötte Tom, amikor megszólalt a csengő.

-           Maga mióta ácsorgott...

-           Nyitom!

-           Na de... – Tom eltűnt, Joant pedig ott hagyta döbbenten a konyhában. Mióta ácsorgott ott Tom és nézte, amint ő terít, és hogy képzeli, hogy ajtót nyit az Ő házában? Még ő a háziasszony. És vajon hogy képes ilyen otthonosan érezni magát máris egy idegen környezetben? És miért nincs rajta még mindig póló? És miért nem vette észre eddig összekötött lófarkát. És miért találja azt vonzónak? Ezernyi kérdés ötlött fel benne pár másodperc alatt, míg utolérte a férfit, aki a futár lánnyal flörtölt éppen az ajtóban.

-           Köszönjük, hogy ilyen hamar kifáradt! – mosolygott rá Tom.

-           Hamar? – jegyezte meg Joan, valamiért nem tetszett neki az, ahogyan az a nő Tomra meresztette éhes szemeit.

-           A többit tartsa meg! – nyomott a kezébe egy marék pénzt a férfi.

-           Köszönöm! – vigyorgott rá a lány, s Joan ekkor vágta be előtte az ajtót és mérgesen visszacsörtetett a konyhába.

-           Hm, finom illata van... – érkezett meg az étellel Tom is.

-           Az ételre gondol, vagy arra a kislányra?

-           Kislány?

-           Alig volt 15 éves, mégis úgy flörtölt magával, mint egy....

-           Micsoda?

-           Maga pedig még bátorította is.

-           A borravalóval?

-           Majdnem többet adott, mint amennyi maga az étel ára!

-           Először is már nagykorú volt, másodszor pedig tudom milyen az, ha valaki még keresgéli az útját, de kénytelen addig is valami alkalmi munkával beérni.

-           Ugyan... Mennyire lehet megterhelő elvinnie valamit egy adott helyre?

-           Nem ez a lényeg. Azt hiszi magának nehezebb az irodában? Azt sem tudom, hogy nem száz kiló még, annyit ül a gép mögött egész nap. Örök rejtély, mitől ilyen szexi, bár volna egy tippem.

-           Hallani sem akarom.

-           Az apám biztosan nem hagyja magát elkanászosodni.

-           Nem tudom, mire céloz, de...

-           Dehogynem.

-           Én nem... mi nem... én és az apja nem élünk szexuális életet.

-           Persze, hogy nem! – mosolygott rá Tom.

-           Sosem tenném meg vele, ugyanis csak barátok vagyunk és üzlettársak. Tisztelem őt, és ezen kölcsönös tisztelet semmiféle szexuális szolgáltatáson sem alapszik.

-           Ez igazán megnyugtató!

-           Ugyan miért?

-           Elég bizarr lenne, ha olyan nővel feküdnék le, aki már az apámnak is megvolt.

-           Maga... – Joan keze nagyot lendült, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Tom arcán csattanhasson, mert a férfinak sikerült elkapnia és annál fogva magához rántania a nőt.

-           Hamarabb, mint gondolná!

-           Maga undorító... – szűrte a fogai közt Joan és igyekezett olyan megvetően ránézni, ahogyan csak lehetett.

-           Hmm... – egy gyors és durva csók után hagyta magára őt – Megvárom, míg lehiggad, de nekem is hagyjon ebédet! – szólt még vissza és már ott sem volt.

Joan köpni-nyelni nem tudott, már sokadszorra, pedig alig egy órája ismerte Tomot. Dühösen kidobta a kukába az ételt és ezért nem is volt büszke magára, de a tudat, hogy most jól kiszúrt a férfival, egy kicsit segített. Tőle éhen is pusztulhat. Felkapta a slusszkulcsát, hogy elmenjen egy étterembe ebédelni, de eszébe jutott, hogy a kocsihoz bizony el kell mennie a garázsig... el az udvar szélén végig... Tom mellett.

-           Elmegy? – kérdezte odakint a férfi, de Joan igyekezett rá sem hederíteni, csak szedte a lábait tovább. – Modortalanság a süketet játszani, nem gondolja?

-           Még maga beszél nekem a modortalanságról! – fordult felé dühösen, de azon nyomban el is sápadt – Kígyó!!! – ugrott fel Tom karjaiba rémülten és szorosan összeszorította szemeit.

-           Kígyó? Hol?

-           Ott, ott, ott láttam! – mutatott a férfi háta mögé az egyik bokor felé Joan és még erősebben kapaszkodott. Arcát a nyakához fúrta és az egész teste reszketett.

-           Nyugodjon meg... – simogatta a hátát Tom, erősen küszködve nevethetnékjével.

-           Ott volt és nagy volt és... jaj Istenem...

-           Már elment... – nyugtatgatta – Valószínűleg jobban megijedt, mint maga...

-           Nem hiszem... biztos elment?

-           Tovaszisszent...

-           Hhh... – kinyitotta szemeit és felnézett Tomra – Akkor jó.

-           Jól van? – ráncolta a homlokát aggodalmaskodva.

-           Igen, csak... tegyen le, tegyen már le!

-           Maga ugrott rám. – engedelmeskedett a férfi mosolyogva.

-           Ne vigyorogjon... – igazgatta meg kosztümjét Joan és gyors léptekkel a kocsinál termett, feltépte az ajtót és beült.

-           Látja, nem is kellett sokat várnom, hogy a karjaimba vesse magát! – kiabált utána Tom, de Joan már rá sem figyelve kihajtott a kapun.