-           Geoffry Warren. – vette fel a telefont a férfi, miután Joan odabentről felhívta őt az irodában.

-           Geoff! Miért nem szóltál, hogy ide jön a fiad?

-           Hiszen mondtam neked tegnap este.

-           Igen, hogy holnap jön. De azt hittem, estefelé, amikor hazaértél! Hogy szépen leülünk mindhárman és megbeszéljük a teendőket.

-           Ne aggódj, érti a dolgát, és mielőtt hozzáfogott, felmért mindent és felhívott.

-           TÉGED! De engem nem! Nem is tudtam róla.

-           Csak nem történt valami?

-           Kis híján elzavartam innen, mert azt hittem, csavargó.

-           Egy csavargó? – nevetett a kagylóban Geoffry mély, rekedtes hangján, ami végül köhögésbe ment át – Ki akarsz nyírni... – nyugodott le nagy nehezen.

-           Komolyan.

-           De honnan vetted ezt?

-           Hát... izé... piszkos volt. – vetette oda Joan, képtelen volt kimondani azt a szót, hogy félmeztelen.

-           Mit vártál, hogy öltönyben fog földet ásni és a többi?

-           Nem. Én csak... jó lett volna, ha tudom, hogy mikor jön pontosan.

-           Tudom, és szólnom kellett volna. Bocsánat. Segíts neki elhelyezkedni és ebédeljetek meg. Igyekszem korábban hazaérni.

-           Elhelyezkedni? – ráncolta homlokát a nő és ekkor látta meg a lépcső aljában heverő sporttáskákat. Mi a...

-           Igen. Ó, ezt sem mondtam még...

-           Geoff!

-           Hozzánk költözik, amíg dolgozik. Sokkal egyszerűbb így és gyorsabban kész lesz.

-           Ezt mikor akartad közölni velem? Tudom, hogy nem vagyunk igazi házasok és semmi közöm hozzá, de mégis csak együtt lakunk...

-           Tudom, tudom... ezt beszéljük meg később, jó? Rengeteg dolgom van még. De kérlek, próbált megérteni, ő a fiam. És én sem leszek már fiatalabb, azt szeretném, ha jobb kapcsolatunk lenne. Talán jobb lesz, ha egy kicsit ott lesz velünk, talán ő is megérti, hogy mit miért teszünk, talán rendbe jöhetnek még a dolgok...

-           Az üzleti életben, ha valaki ennyi „talán” szócskát használna egyetlen mondatban, mint te az előbb, kirúgnám. – közölte Joan.

-           Igazad van. De ez most nem üzlet. Kérlek...

-           Rendelek valami ebédet... – sóhajtott lemondóan Joan – De jó pofizni nem fogok.

-           Értékelek bármilyen erőfeszítést. Köszönöm. Sietek! – azzal letette a telefont.

Joan alsó ajkát rágva lépett a konyha ablakához, ahonnan rálátott az udvarban munkálkodó Tomra. Hogy itt egye a fene hetekig? Jó ég! De nem volt mit tenni, tudta jól. Geoffry-nak fontos. Akkor pedig neki is annak kell lennie. Elvánszorgott hát a vendégszobáig, ami sajnálatos módon az ő hálószobájával egy szinten volt az első emeleten. Amikor beköltöztek ide, Geoff a földszinti hálót választotta, hogy ne kelljen annyit lépcsőznie. Még ha most jó erőnek is örvendett, már a korban járt, tudta jól. Így a földszinten csak egyetlen hálószoba volt, fürdő, konyha, nappali, és Geoffry dolgozó szobája, ahol alkalmanként tárgyalásokat is szoktak lebonyolítani, ha különösen fontos személyekről volt szó. Az emeleten volt Joan hálószobája egy széles erkéllyel, külön fürdővel, a vendégszoba szintén erkéllyel, egy különálló fürdő, egy mini nappali és Joan dolgozószobája.

            A vendégszobába érve kinyitotta az ablakokat, hogy friss levegő jöhessen be és az egyik komódhoz lépve elővette belőle az ágyneműt. Megágyazott a hatalmas vendégágyra és közben rosszmájú gondolataival Tomot cukkolta. Talán még sosem aludt ilyen kényelmes ágyban, simán kinézi belőle, hogy függőágyban alszik, akárcsak Tarzan és a lakása is...

-           Hú de megéheztem! – kiáltotta el magát a lenti hallba belépve Tom, félbeszakítva ezzel a nő gonoszkodásait.

-           Geoff-nek fontos... Geoff-nek fontos... – súgta maga elé és egy utolsót igazított a párnán, majd lement.

-           Van itt valami harapnivaló? – nézett rá Tom. Még mindig nem vett fel egy pólót...

-           Már rendeltem ebédet, pillanatokon belül megérkezhet.

-           Meg sem lep, hogy nem tud főzni...

-           Képzelje, tudok, csupán nem volt ma időm. De mit is magyarázkodom magának... Kész a szobája, megágyaztam és...

-           Ó, igazán figyelmes magától. De miért is nem tegeződünk, hívjalak eztán anyucinak?

-           Mindjárt elhányom magam...

-           Értem én a célzást... – szagolta meg a hónalját Tom.

-           Nem pont így ér...

-           Amíg megjön a kaja, felfrissítem magam egy kicsit... felfelé, ugye?

-           Igen, a vendégszoba az... – Joan csupán ennyit tudott kinyögni döbbenetében, még soha életében nem találkozott ilyen nyers alakkal, akiből csak úgy áramlik a férfias, ösztönös erő. Botladozva indult el utána, hogy megmutassa neki a szobát és a fürdőt, de nem találta őt.

-           Ez egy kissé nőies darab nekem éjszakára... – saját szobájából jött ki a hang és kis híján felrobbant- Főleg, hogy általában meztelenül alszom... – már megint ez a szó: meztelen.

-           Mi a fenét keres itt, ez az én szobám! Tegye azt le!

Tom munkától érdes tenyere annyira durvának hatott az ő csipkés hálóinge mellett, hogy egy pillanatra elnémította a látvány. De csak egy pillanatra!

-           Látom, maga is meztelenül alszik.

-           Én nem. Hiszen ott fogja a... tegye már le, adja vissza!

-           Ez nem ruha, ez... ez maximum a pókhálóval ér fel. Hm...

-           Ne hümmögjön! – kapta ki a kezéből a holmit Joan és eldugta a párnája alá- Amint észrevette, ez az én szobám. A magáé eggyel arrébb található.

-           Abban is lesznek ilyen izgalmas holmik? – vigyorgott rá Tom.

-           Takarodjon... –szűrte fogai között a nő.

-           Remélem, tudja, hogy elképzeltem benne! – vonult ki a férfi végre és Joan úgy rogyott le az ágyra, akár egy élettelen rongybaba. Mit képzel ez magáról?