Másnap korán reggel indultak el dolgozni, két külön kocsival, mivel aznap Joan csak ebédig tartózkodott bent a cégnél. A befektetőket is megnyerték kettősségükkel és pazar ötleteikkel, megbeszélték, hogy este ünnepelnek, amint Geoffry hazaért. Joan boldogan indult hát haza délben, már ki is találta, milyen projekteken fog otthon dolgozni. Mindig is jobban szeretett odahaza a csendben munkálkodni.

-           Hát maga meg ki a fene és hogyan jutott be ide? – kérdezte az idegen férfitól, akit az udvarukban talált. Felháborítóan csupán egy szál kopott farmer volt rajta és egy szerszámos öv. Felsőteste piszkos volt és verítékes, de... de ki ez az alak?

-           Kulcsot kaptam!

-           Mégis kitől?

-           A ház urától!

-           Itt valami tévedés lesz, mi nem hívtunk senkit. A férjem fia fog itt dolgozni és nyugodtan mondja meg neki, hogy ha ennyire kerülni akarja a velem való találkozást, nem kell félnie, nem sokat leszek kint az udvaron, amíg egy szemétdombnak néz ki. Maga pedig menjen a...

-           Tom Kaulitz, nagyon örvendek... – nyújtotta a kezét a férfi.

-           Tom? Kaulitz?

-           Ó, igen, tudja inkább felvettem az anyám nevét, ugyanis észrevettem, hogy sokan amint meghallják a Warren nevet, a gatyájukba csinálnak, de én nem az apám miatt akarom learatni a babérokat.

-           Hát... ez esetben...

-           Semmi baj, megbocsátok! – mosolyodott el.

-           Nem bocsánatot akartam kérni.

-           Ó... – húzta vissza a kezét, mintha attól félne, hogy menten levágják neki.

-           Azt akartam mondani, hogy jobb lenne, ha felöltözne, ez nem sztriptíz, nemde?

-           Ha akarja, az lehet.

-           Sajátos modora van... – nézett rá összeszűkült szemekkel Joan. Egyszerűen nem tudta hová tenni a férfi stílusát. Hogy lehet apja és fia ennyire ég és föld? Geoffry mindig kimért, és udvarias, minimális érzelemkinyilvánítással, ami persze nem is zavarta, mivel úgy sincs közöttük semmi. Joan a házassági szerződés ellenére is legfeljebb úgy volt képes ránézni, mint egy távoli nagybátyra és jól is volt ez. Nem volt apakomplexusa, épp ellenkezőleg. Sosem tudna ÚGY nézni a férfira. De Tom teljesen más tészta volt, amint azt a mellékelt ábra is mutatta. Élvezte fiatalságát és egyáltalán nem volt szégyenlős, hogy kimutassa aktuális jókedvét. Pimasz volt és tisztában is volt vele, mennyire jól áll neki. Egyetlen közös pontjuk az apjával barna szemük volt és ennyi. Több hasonlóság nem volt.

-           Köszönöm.

-           Ez nem bók volt! – hitetlenkedett Joan.

-           Tudom!

-           Maga hihetetlen.

-           Köszönöm!

-           Hagyjuk... – fordult sarkon a nő.

-           Ha tudtam volna, hogy ilyen lélegzetelállító mostoha anyucim van, hamarabb bemutatkozom.

-           Uram segíts, ne hívjon így! Ez üzlet! Semmi érzelem.

-           Vettem észre... érzelmi zombi... – tette hozzá az orra alatt, mire Joan dühösen fordult felé vissza.

-           Hallottam, hogy mit mondott.

-           Tudom. Úgy terveztem, hogy meghallja.

-           Na hát ez már több a soknál. Nem ismer engem.

-           Dehogynem. Képes volt hozzámenni egy férfihoz, aki az apja lehetne, csak az üzlet miatt, ami...

-           Ami nagyon fontos és...

-           ...egy hülyeség, hisz még baromi fiatal és ott áll az egész élet maga előtt. Maga meg inkább hozzá megy egy öregemberhez.

-           Kedveseket mond az apjáról.

-           Lehet, hogy nem azok, de igazak. Képes érzelmi zombiként leélni az életét mellette?

-           Az, hogy iránta nem érzek semmit, csupán tiszteletet, nem jelenti azt, hogy...

-           Ugyan hölgyem. Meglát egy félmeztelen férfit az udvarán, aki ráadásul még helyes is és maga elküldte volna, ahelyett, hogy az ágyába rángatja...

-           Nem szoktam vadidegenekkel...

-           Most már nem vagyok vadidegen.

-           Ha azt hiszi, hogy vonzónak találom a maga stílusát, ki kell ábrándítanom.

-           Pedig igenis vonzó, csak maga nem veszi észre, mert érzelmi zombi.

-           Én nem... nem vagyok az. Maga az! – fordult sarkon ismét.

-           Milyen felnőttes és intelligens visszavágás! – kiabált utána Tom jókedvűen és hagyta, hogy Joan szaporán kapkodva formás lábait, eltűnjön a szeme elől. Ez jó móka lesz...