-           Állj, állj! – tolta el magától Tomot a nő, amikor az már készült lesöpörni az asztaláról mindent.

-           Nem hagyom, hogy meggondold magad... – csókolt Helen nyakába.

-           Nem, úgy értem... itt? Biztos?

-           Igazad van... – sóhajtott fel a férfi és zaklatottan hajába túrt – Nem akarom, hogy ami köztünk van, csak egy hirtelen felindulásból megtörtént valami legyen.

-           Pedig elég hirtelen történt, az biztos.

-           Hozzám! – ragadta meg a kezét és kihúzta onnan.

-           Főnök? – nézett rájuk Jimmy meglepetten.

-           Ma te zársz! – szólt oda gyorsan Helen kuncogva, és Tom már tovább is húzta maga után ki az utcára.

-           Hát ez fura volt... – ült le a pulthoz Jimmy – Ti is... ti is furának láttátok Helent? Mintha...

-           Boldog lett volna! – mosolyodott el Molly.

-           Bolond vagy! – nevetett fel Helen, amikor Tom becsukta maguk után lakása ajtaját.

-           Nem, csak nem akarom, hogy meggondold magad.

-           Tom!

-           Mert akkor kiakadnék és...

-           Tom. – szorította meg a karját, hogy végre lefékezzen – Nyugi. Nem fogom.

-           Akkor jó... – csókolta meg a nőt – Lassítanom kéne, igaz?

-           Egy kicsit sok vagy, igen. Üljünk le... – helyet foglaltak a kanapén és vettek egy mély levegőt.

-           Biztos nem bántad meg? – emelte ajkaihoz Helen kezét és apró csókokat hintett rá.

-           Nem. – bújt közelebb a nő- De...

-           De?

-           De éhes vagyok!

-           Máris főzök neked valamit! – pattant fel Tom, Helen pedig eldőlt a kanapén és csak mosolyogva nézett utána. Lökött...

-           Segíthetek? – ment ki a konyhába pár perc múlva.

-           Ha szeretnél... – vigyorgott rá Tom.

-           Vakard már le ezt a kifejezést az arcodról!

-           A boldogságot?

-           Igen.

-           Miért?

-           Mert ilyenkor nagyon csillog a szemed és a barna csillogó szemek a gyengéim.

-           Ó! – lépett közelebb hozzá – Igazán?

-           Igazán!

-           Hm... – kapott Helen ajkai után a férfi és jólesően kóstolgatta őket, míg levegő után nem kellett kapniuk.

Vacsora után a nappaliban ücsörögtek, beszélgettek és Helen végre sokkal nyugodtabbnak érezte magát, eltűnt belőle minden feszültség. Tommal biztonságban érezte magát.

-           Nagyon csendben vagy... – húzta még jobban karjaiba a nőt, orrával a nyakát cirógatta olykor-olykor elejtve néhány apró csókot rá.

-           Csak az jutott eszembe, mennyire más most...

-           Más, mint mikor?

-           A megismerkedésünk óta. Állandóan feszült voltam.

-           Észrevettem... – kuncogott – Mert tetszettem neked.

-           Vagy mert az agyamra mentél! – mosolyodott el a nő gonoszan.

-           Melyik az igazság?

-           Talán mindkettő...

-           Igen?

-           Nagyon tetszettél és ezért az agyamra mentél.

-           Ó! – kapott a szívéhez színpadiasan Tom.

-           És azt hiszem, a fogadásnak is annyi...

-           Miért, arról nem volt szó, hogy közben nem randizhatok másokkal!

-           Vigyázz magadra Kaulitz... – nézett rá összeszűkült szemekkel.

-           Jó, jó, hivatalosan is vége a fogadásnak! És mi lett az eredmény?

-           Még nem tudni.

Bár megegyeztek abban, hogy a fogadásnak vége, de Tom egészen másképp gondolta. Nem hogy nem volt vége, hanem most kezdődött el csak igazán. Helennel.