-           Nem, Molly, a sötétszürkéhez nem passzol a csillogós rózsaszín, te jó ég! – forgatta a szemét Helen, aki éppen egy méretáru boltban járkált a sorok között, és telefonált.

-           Biztos?

-           Persze. A kettő együtt olyan, mint valami... nem, hasonlatom sincs rá. Maradok a vérnarancsnál, de azért köszi. Szóljatok, ha van valami este! – egy mozdulattal letette a telefont és elsüllyesztette a táskájába – Ezek lesznek! – fordult az eladóhoz, de aznap már másodjára kis híján szívrohamot kapott, amikor meglátta Tomott a pultnál ácsorogni.

-           Szia! – köszönt oda könnyedén.

-           Szia... mindenki ilyen randiról ábrándozik... – tette még hozzá.

-           Dolgom van. – vette elő a pénztárcáját Helen, ügyet sem vetve rá. Legalábbis úgy tett.

-           Igen egy francos takaró kiválasztása tényleg baromi fontos.

-           Egy: ez nem takaró, hanem új függönyök a klubba, kettő: én döntöm el, mi a fontos. És most vissza is kell mennem! Köszönöm! – kapta fel a becsomagolt függönyöket és kisétált az üzletből. De nem úszta meg ennyivel.

-           Miért hazudtál nekem?

-           Ezt nem most kellene megbeszélnünk, pláne nem az utca kellős közepén.

-           Jó. – egyezett bele Tom, és amikor a nő már azt hitte volna, hogy ennyivel le is zárták a témát, folytatta – Akkor veled megyek.

-           Nem kéne egy nőt csábítgatnod valahol?

-           Most mégis itt beszéljük meg?

-           Nem... – sóhajtott fel és kénytelen kelletlen beült Tom autójába.

A kocsiban Helen azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy valaki, akit egy hónapja talán ha ismer, ennyire az élete részévé váljon. Hiányzik neki, ha nincs a közelében, de ha ott van, olyan szélsőséges érzelmek tódulnak fel benne, hogy azon már egy hideg zuhany sem segítene. Tisztára, mint egy hibbant tyúk...

-           Iroda? – kérdezte Tom, amikor lefékezett a klub előtt.

-           Iroda.

Néma csendben mentek fel az említett helyiségbe és gondosan becsukták maguk mögött az ajtót, hogy a személyzet ne hallja a veszekedést és az ordibálást. Mert minden bizonnyal az következik. Helen kiszedte a zacskókból az új függönyt és idegesen igazgatni kezdte az asztalon.

-           Hagyd ezt abba! – szólt rá Tom, mire a nő összerezzent.

-           Ne kiabálj velem! – nézett fel rá dühösen.

-           Nem tudok nem kiabálni. Mi a bajod?

-           Már megint itt tartunk? Hogy nekem mindig bajom van...

-           Úgy vettem észre, igen. Eltűntél egy hétre, és amikor újra találkozunk, egy béna kifogással lelépsz.

-           Tényleg dolgom volt.

-           Igen. Egy randi...

-           Jó, hát nem az, de...

-           Miért mondtad ezt nekem?

-           Nem tudom. Kicsúszott.

-           Vagy azért, hogy így békén hagyjalak, mert örülnék, hogy végre találkozgatsz valakivel, vagy azért, hogy féltékennyé tegyél.

-           Mi a C lehetőség? – tette csípőre a kezét Helen.

-           Az nincs. Ismerlek.

-           Dehogy ismersz! Csak azt képzeled magadról, mert annyi nővel volt már dolgod és azt hiszed, mind egyformák vagyunk.

-           Közlöm veled, hogy nálad bonyolultabb és őrültebb nővel még nem találkoztam. De attól még ismerlek... Miért akartál féltékennyé tenni?

-           Én nem...

-           Nyomultam rád, de te elhajtottál. Barátok maradtunk, de mégis féltékennyé akarsz tenni. Miért szórakozol?

-           Én nem szórakozom veled, inkább te velem!

-           Tessék?

-           Igen! Csókolgatsz, pedig...

-           Viszonzod, pedig...

-           ... több lánnyal is találkozgatsz közben.

-           ... azt mondtad, nem akarsz semmit.

-           Áááá... – sóhajtott fel Helen – A kiabálás nem old meg semmit Tom. Fogalmam sincs, hogy mi a baj, egyszerűen csak nem jó így!

-           De mi?

-           Nem tudom! De te sem viselkedsz egyértelműen. – emelte fel a hangját.

-           Mert nem tudok, kiszámíthatatlan vagy.

-           Az én hibám...

-           Nem tudom, talán az a bajod, hogy nem veled vagyok! – kiabálta Tom.

-           Nem tudom, talán az, talán nem, de nem tudom legyűrni ezt az érzést!

-           Talán meg kellene próbálnunk!

-           Talán igazad van! – vágta rá Helen is ingerülten.

A légy zümmögését is hallani lehetett a hirtelen beállt csendben. Kis idő elteltével Helen bizonytalanul nézett fel Tomra.

-           A-akkor ezt megbeszéltük? – kérdezte immár halkabban.

-           Azt hiszem... – lépett felé tétovázva Tom.

A következő pillanatban már vadul csókolták egymást, mintha oxigénért küzdöttek volna, amit csak a másiktól kaphatnak.