-           Hát ez micsoda? – nézett az impozánsan megterített étkező asztalra Helen.

-           Vacsora! – támasztotta állát a nő vállára hátulról Tom – Biztos éhes vagy...

-           Ez nem randi...

-           Tudom. Barátok is szoktak együtt vacsorázni Helen, nem tudtad? Azt hittem, sok barátod van. Valahogy mindig a randinál lyukadsz ki. Csak nem akarsz velem randizni mégis?

-           Nem, nem, én csak...

-           Ne magyarázkodj! – mosolyodott el – Inkább ülj le. A kakaódat később kapod meg, ha ügyes leszel a fotózáson! – húzta ki neki az egyik széket illedelmesen Tom.

-           Akkor erről lecsúsztam.

-           Nem olyan biztos... – nézett rá sokat sejtetően.

-           Hívnom kellene egy taxit... – mondta Helen egy órával később, jól lakottan és igencsak ittasan.

-           Nem vagy te még részeg, csak becsiccsentettél. A fotózás elmarad, viszont így nem engedlek sehová.

-           Mi az, hogy nem engedsz sehová? – kuncogott – Azt csinálok, amit...

-           Akarsz, igen. Tudom. De veszélyes így kimenned az utcára. Tele van rossz emberekkel, akik nem olyan jóindulatúak, mint én...

-           Mint te... na persze.

-           Igen. Ki tudnám használni a helyzetet, de nem fogom.

-           Igen, mert te olyan jól tudsz uralkodni magadon... – jegyezte meg Helen.

-           Némi neheztelést hallok ki a hangodból? Csak nem azért, mert a minap leálltam a csókkal?

-           Ha azt hiszed, hogy én akár egy percig is...

-           Élvezted...

-           Akkor nagyon tévedsz. Ah... inkább lefekszem. Enyém a kanapé. – állt fel az asztaltól Helen.

-           Egyértelmű, hogy a tiéd.

-           Kedves...

-           Jobban vágynál az ágyamba? – lépett közelebb hozzá Tom, kaján mosollyal az arcán. Helennek még a talpa is bizseregni kezdett. Mi a fenének ivott ennyit?

-           Ó, igen, más vágyam sincs... – talán a szarkazmus segít...

-           Csak vigyázz, mert egyszer tényleg belerángatlak... – súgta fojtott hangon.

Kapcsolgatta a tévét, mert egyszerűen képtelen volt aludni. A kanapé kényelmesnek bizonyult, nem azzal volt a baj. Inkább Tom szavaival. Mindig azokkal kell vigyáznia és persze azokkal az érzésekkel, melyeket kiváltanak belőle. Végül sikerült elaludnia egy unalmas ismeretterjesztő sorozaton, s már csak arra ébredt fel, amikor ébresztgette valaki.

-           Dolgozol ma? – kérdezte egy férfihang, valahonnan távolról, Helen pedig csak magához szorította a takarót és úgy motyogott, küzdve az ébredés ellen.

-           Nem...

-           Gyere, kelj már fel... – noszogatta valaki.

-           Álmos vagyok még.

-           Nem kellett volna annyi ideig fent maradni.

-           Alszom...

-           Fél percet kapsz, hogy magadhoz térj, különben levetkőztetlek, és úgy csinálok rólad egy sorozatot.

-           Ébren vagyok... – ült fel Helen, olyan morcosan nézve Tomra, ahogy az csak tellett tőle.

-           Szóval ma nem dolgozol! – mosolygott rá a férfi bűbájosan- Ez esetben elmegyünk kirándulni!

-           Nem lehet.

-           Miért?

-           Mert rengeteg dolgom van.

-           Azt mondtad, nem dolgozol! Helen, vasárnap van, naaa... gyerünk, elviszlek egy tuti helyre! Csak mi ketten.

-           Csak mi ketten?

-           Ühüm, mint jó cimborák. Ellógunk egész nap, szigorúan baráti hangulatban. Ne kelljen kétszer mondanom.

Helen túl fáradt volt az ellenkezéshez, és tulajdonképp nem volt ész érve az ellen, hogy miért ne mehetnének el valahová. Így hát Tom nyert és egy gyors reggeli után el is indultak.

-           Miért hozol ennyi gépet? – bökött állával a hátsó ülésen pihenő fényképezőkre.

-           Egyet neked, egyet nekem. Gyönyörű helyre viszlek.

-           Hm... kapok fagyit is?

-           Ha jó kislány leszel! – nézett rá jelentőség teljesen Tom.

-           Utálom, amikor így nézel...

-           Mégis hogyan? – nevetett fel.

-           Ilyen nem is tudom... „tudom, hogy úgyis behódolsz nekem” tekintettel. Nagyképű vagy.

-           Ez érdekes.

-           Mi?

-           Megérkeztünk! – váltott témát a férfi és lefékezett az autóval.

-           Oh.

Helen tátott szájjal meredt az elé táruló látványra, amikor kiszállt a kocsiból és meglátta a mesés tavat, melyet egy erdős rész fogott közre. Egy kicsivel beljebb egy faburkolatú ház állt takarosan, egy aprócska tornáccal.

-           Ez...

-           Régen rengeteget jártunk ide a családdal, de már sajna nem használjuk. Ritkaásnak számít, ha mind össze tudunk gyűlni. – húzta el a száját Tom, de közelebb tolta Helent- Mindenesetre a mai napot itt töltjük majd és bejárjuk az erdőt.

-           Nincsenek erre medvék, vagy ilyesmik?

-           Csak akkor jönnek elő, ha finom falatot látnak! – kacsintott a nőre, alaposan végigmérve őt és közben jól mulatva mérges ábrázatán – Nincsenek.

-           Szóval szerettél itt lenni...

-           Néz körbe! Ki ne szeretne.

-           Csíz! – kattintott az egyik géppel Helen, megörökítve Tom ábrándozó arckifejezését.

-           Meglátsz egy ilyen tájat és képes vagy rám pazarolni a helyet?

Helen alsó ajkába harapott, nehogy kicsússzon valami, amiről a férfinak nem kell tudnia. Talán egy „igen” szócska, vagy valami hasonló, ami elárulná, mennyire szívesen fotózná őt egész nap. Mi ez a tini lányos ábrándozás?

-           Rosszul látod, én csupán igyekszem szembe állítani a gyönyörű tájat a teeee... csúnyácska ábrázatoddal... – rántott vállat.

-           Most belegázoltál a lelkembe! – szorította szívére a kezét Tom és közelebb lépett Helenhez, aki így hátrált egy lépést. Majd még egyet, és... még egyet.

-           Ááááá! – egyenesen beleesett a tó hideg vizébe.

-           Karma... – nevetett Tom teli torokkal.

-           A fényképező...

-           Nyugi, vízálló...

-           Akkor segíts már kimásznom innen, baromi hideg... – kapkodott levegő után Helen és kiúszott a partig, ahol a férfi nyújtotta neki a kezét. Egy egyszerű rántással behúzta őt is a vízbe, kárörvendéséért.