Tom kedves mosollyal az arcán vette el az elvitelre kért kávét, miután fizetett s távozott. Idegesen fújta ki a levegőt és ha nem lett volna mindkét kezében valami, megtörölte volna nyirkos tenyereit. Mi a fenének izgul ennyire? Ez csak egy kávé. Egy béke kávé. Békepipa helyett. Lehet, hogy kellene virág is.

-           Hát te mit keresel itt? – kérdezte Helen meglepetten, amikor reggel meglátta őt a klub előtt ácsorogni.

-           Jó reggelt.

-           Ennyi? Egy kávé és el van intézve minden? – tette csípőre kezeit és felszegve állát állta a férfi bocsánatkérő pillantásait.

-           Na jó, fogd meg! – nyomta kezébe az egyik poharat és a zsebében kezdett kutakodni.

-           Csak nem csokit is kapok? – nyomott el egy mosolyt Helen.

-           Talán azt is kellett volna hoznom... de nem. Á, megvan... – húzott elő egy apró, alig tíz centiméteres rózsaszálat. Méghozzá fehéret. Helen lélegzete elakadt, egyrészt a rózsa miatt, hisz ismét kapott egyet, másrészt a színe miatt. Ez most nem vörös volt. Hanem fehér.

-           Ez fehér... – motyogta.

-           Akár a béke zászló! Mi legyen, békét kötünk? – húzta végig a nő homlokán a virágot, aki erre automatikusan lehunyta a szemét, nem is gondolva arra, Tom mit tett volna vele e pillanatban szíve szerint.

-           Nem is tudom... – mosolyodott el, csak akkor nyitotta ki a szemeit, amikor Tom játékosan az orrára koppintott a rózsával. Kikapta a kezéből és belekortyolt a kávéba – Honnan a fenéből tudod, hogyan szeretem a kávét? – ráncolta a homlokát.

-           Hmm, az legyen az én titkom.

-           Nagyon sejtelmes. – halászta elő a kulcsait Helen – Egyébkén mi járatban?

-           Hozzád jöttem békét kötni és gondoltam lóghatnánk együtt.

-           Dolgozom! És ma nincs randi nap, ma koncert lesz.

-           Tudom. Esetleg hasznodra is válhatnék az utolsó simításokban.

-           Munkát keresel?

-           Nem, csak a cimborámmal akartam lenni.

-           Minden készen áll, de azért köszi!

-           Értem... – húzta el a száját Tom csalódottan és hátrált egy lépést a kocsija felé.

-           Tom... – szólt utána Helen.

-           Hm?

-           Megcsókoltál. – mondta halkan, de határozottan.

-           Tudom. – tette zsebre kezeit tehetetlenül a férfi, vagy talán attól félt, ha szabadon hagyná őket, ismét magához húzná őt.

-           Tudnom kell, megtennéd-e még egyszer. Abban maradtunk, hogy barátok leszünk.

-           Igen, abban... – sóhajtott és végigsimított tarkóján- Mit szeretnél hallani tőlem, az igazat, vagy amit hallani szeretnél?

-           Az igazat!

-           Igen, megcsókoltalak és nem mondom, hogy nem tenném meg ismét. Szerintem te egy édes nő vagy Helen, gyönyörű, okos és bár még magad sem tudod, de izgalmas is. Nem titkoltam a kezdetektől fogva, hogy vonzódom hozzád és ha arra vagy kíváncsi, hogy megtenném-e még egyszer, hát nem. Nem csak egyszer, de nagyon sokszor csókolnálak meg legszívesebben, mert a szád íze... hát... kész vagyok tőle. De szavamat adom, hogy nem teszem meg még egyszer, ha csak nem te akarod. Maradhatunk ennyiben?

-           Ez esetben... – nyitotta ki Helen az ajtót és elállt onnan, jelezve Tomnak, hogy beléphet.

Együtt leszedegették a lampionokat, helyükre égő sorokat tettek, az asztalokra fekete és sötét bordó terítők kerültek és áttolták őket máshová, felszedték az ideiglenesen lerakott padlószőnyegeket is.

-           Ez nem a személyzet dolga egyébként? – kérdezte Tom, aki éppen egy égősort javított, aminek egyik izzója nem világított.

-           Az lenne, de szeretem magam csinálni!

-           Úgy érted, velem csináltatni... – mosolygott le rá.

-           Önként jelentkeztél, rémlik? – mozgatta meg alatta egy kicsit a létrát Helen gonoszan felmosolyogva rá.

-           Jogos! Ha életben hagysz, folytatom a munkát.

-           Te mit dolgozol egyébként? – támaszkodott a létra egyik fokára a nő.

-           Fotóriporter vagyok!

-           Aszta!

-           Meglep?

-           Nem is az, csak... irigyellek érte...

-           Érdekel a fotózás?

-           Sosem mertem belevágni, de igen!

-           Ha gondolod, egyszer összehozhatunk valamit!

-           Ezt hogy érted?

-           Egy fotózást! – lépkedett le a létrán Tom, mert végzett az izzókkal.

-           Úgy érted...

-           Te leszel az én modellem, én leszek a te modelled...

-           Ó, az nem fog menni! Utálom, mikor engem fotóznak.

-           Ahogy én is. Mindennek ára van! – a létra két oldaláról nézték egymást, s talán csak azért nem estek a másiknak, mert a faszerkezet visszatartotta őket. Végül Helen kapta el a tekintetét, alsó ajkába harapva nézett körbe a helyen, ami már teljes pompájában várta az esti koncertet, elmosolyodott, majd visszanézett a férfira.

-           Legyen...

-           Mikor?

-           Amikor neked jó...

-           Este meddig dolgozol? – kérdezett vissza vigyorogva.

Tom délben ment el, így egyedül ebédelt, ami arra is hasznos volt, hogy tisztába tegye gondolatait. Este találkozik Tommal a lakásán és fotózni fognak. Te jó ég. Még sosem volt benne semmi őrültségben, legalábbis kamaszkori botlásai semminek tűntek a tényhez képest, hogy a férfi lakásán lesz késő estig. Talán másik napot kellett volna választania, amikor a délutánja is szabad és még világos van. Nem mintha Tom bűvereje csak este hatna rá...

-           Molly, Tony! – lépett oda a pulthoz két pincéréhez, amikor végzett a munkával – Fél óra múlva kezdődik a koncert, Jimmyvel elkezdem kinyitni a kaput, a banda hátul van, beszéltem velük, de lessétek a kívánságaikat. Elég normálisnak tűnnek, szóval azt hiszem, nem lesz gond. Ha bármi baki van, hívjatok, én elmentem.

-           Főnök, tudjuk a dolgunkat.

-           Tudom, tudom, csak... – nyelt egy nagyot idegességében és megtörölte nyirkos tenyerét farmerjában.

-           Ideges... de nem a koncert miatt, igaz?

-           Esetleg...

-           A szokásosat! – mondta egyszerre Molly és Tony.

Felbátorodva lépett ki végül az utcára Helen, kicsivel fél 8 után. Éppen leintett volna egy taxit, de ekkor Tom lépett elé.

-           Mindig rám hozod a frászt... – kapott a szívéhez a nő.

-           Azért, mert megijesztelek, vagy mert meglátsz? – kérdezte mosolyogva, de választ sem várva, könyökénél az autójához irányította – Szállj be, nem lakom messze.

-           Az a helyzet, hogy...

-           Nem hagyom meggondolni magad! – nyitotta ki előtte a kocsiajtót, mikor beszállt, becsukta utána és megkerülve az autót, maga is beült a volán mögé.

Öt perccel később fékezett le az autó. Tom kiszállt, hogy kinyissa az ajtót Helennek, de addigra ő már kiszállt.

-           Bocsi... de ez nem randi, nem kell kedvesnek lenned.

-           Eszedbe sem jutott, hogy minden nőnek kinyitom az ajtót, mert ilyen kedves vagyok?

-           Hát...

-           Ne válaszolj... A kedvedért bunkó leszek, csak azért, hogy ne hidd, hogy rosszba sántikálok. Előre is megyek! – előhalászva kulcsait a nő elé vágott és belépett a kapun, majd az ajtón is, majdnem rácsukva azt Helenre.

-           Azért ne vidd túlzásba a bunkózást.

-           Most mégis kedves legyek? – mosolygott rá bűbájosan rebegtetve szempilláit. Nevetségesen festett.

-           Ha úgy kisebb az esélye, hogy megsérülök...

-           Gyere be! Kérsz egy italt? Teát, kakaót, kávét, bort, pezsgőt, mást?

-           Kakaót? – nevetett fel – Nem vagyok már gyerek.

-           Hé, igenis felnőttek is isszák!

-           Na, jól van akkor, megfogtál. Egész jól hangzik a kakaó!

-           Helyes, én minden reggel azzal indítok! Persze pár csepp kávéval.

-           Egy nagy gyerek... – állapította meg felsóhajtva Helen és belépett a nappaliba, ahol meglepetésére egy megterített asztal várta.