Együtt töltesz velem egy éjszakát… együtt töltesz velem egy éjszakát… töltesz velem egy éjszakát. Velem egy éjszakát… egy éjszakát. EGY ÉJSZAKÁT…

-           Te jó ég… - sóhajtott a sötétségbe Helen, amikor már az ágyában feküdt. Egyelőre egyedül! Ajkaiba harapva idézte fel magában Tom szavait, és nem hitte el, hogy képes volt belemenni ebbe a nevetséges fogadásba. Nyilván ő sem gondolta komolyan. Nyilván csak viccelt. Nyilván… de mi van, ha mégsem?

-           Nem kényszeríthet! – nevetett fel kétségbe esetten, de rögtön le is hervadt az arcáról a mosoly. Mi van, ha kényszeríteni sem kell addigra?

-           A rohadt életbe Tony, ha még egy poharat eltörsz, kirúglak! – Helen ideges volt, nagyon ideges. Egész nap feszülten várta az estét. Nem tudta, hogy Tom idejön-e és az orra előtt fog felszedni valakit, vagy diszkréten más helyet választ fogadásuk alanyának elcsábítására. Rossz kedve az ott dolgozókra is átterjedt, akik már alig bírták elviselni őt.

-           Nem tudom, mi baja van, de nekem nem megy ilyen feszült légkörben a munka. Eltörtem egy poharat, előfordul. De többet is el fogok, ha nem hagyja, hogy nyugodtan végezzem a munkámat.

A nő szó nélkül fordult sarkon, még a földszinten is lehetett hallani emeleti irodájának ajtaját becsapódni. Az egész személyzet megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy végre zavartalanul folytathatják munkájukat, anélkül, hogy Helen minden apróságon ordibálni kezdene. Igazuk volt, ő is tudta, de nem tehetett rossz kedvéről. Meglepően nehezen viselte a gondolatot, hogy talán Tom idejön az este. Le sem akart menni, de nem bírta megállni, hogy ne ellenőrizzen mindent. Lehet, hogy rossz napja van, de a vendégeknek nem érezhetnek ebből semmit.

-           Ne haragudj… - ült le a pulthoz kicsivel később- Nem szabadott volna rajtad levezetnem a feszültségem.

-           Semmi baj főnök… Tudok valamiben segíteni?

-           Nem, nem, csak bal lábbal keltem fel. Töltenél egy italt?

-           A szokásost?

-           Jöhet.

-           Nézze ki van ott. – bökött állával az egyik asztal felé – Ha megint tahó lesz, kitiltjuk.

-           Kit? – nézett arrafelé Helen, szíve kis híján megállt, amikor felismerte a férfit. Tom! Hát eljött.

-           Van bőr a képén...

-           Semmi gond Tony! Nem lesz probléma vele! – intette le a srácot Helen, végig Tomon tartva tekintetét.

Tom nem tudott szabadulni a nő tekintetétől, folyton folyvást visszanézett rá, mintha más irányítani a szemét, vagy magához vonzaná őt. Nehezebben ment neki a flört, mint gondolta. Nehéz is szédíteni a nőket, ha közben egy bizonyos valaki jár az ember fejében. Pláne, ha az a valaki még ott is van és nézi őt a pult mellől.

-           Untatlak, igaz? – kérdezte a vele szemben ülő nő. Hogy is hívják?

-           Nem, dehogy is, csak ma nagyon szétszórt vagyok, ne haragudj...

-           Hogy hívnak engem? – kérdezte fél oldalas mosollyal az arcán. A kurva életbe!

-           A neved T... H...? – Tom figyelte a nő reakcióját a kezdőbetűkre, hátha jó nyomon jár, de a név, amit igazán ki akart mondani, az Helené volt. De azt egészen más körülmények között szerette volna... Már megint ő!

-           Nem talált egyik sem! A nevem Sue... – sóhajtott fel a nő sértődötten.

-           Nagyon örvendtem, az öt perc pedig most járt le! – állt fel Tom sietősen.

-           Seggfej... – morgott az orra alatt, de már nem érdekelte semmi. Követte Helent, aki abban a pillanatban állt fel, amikor ő és sarkon fordult. Ilyen könnyen nem rázza le.

-           Várj! – kiáltott utána, de hiába.

-           Oda nem mehet fel! – figyelmeztette a pultos, de egy egyszerű intéssel lerendezte őt.

-           Nyugi, jó barátok vagyunk!

Helen épp, hogy le tudott ülni a székébe, amikor valaki feltépte irodája ajtaját. Mellkasa szaporán emelkedett, de nem a sok lépcső miatt. Miért lesz mindig ennyire izgatott a közelében?

-           Mi az ábra? – kérdezte könnyedséget mímelve és papírjait kezdte igazgatni.

-           Hagyd ezt abba.

-           Mit?

-           Miért bámulsz? Nem megy, ha közben ott ülsz, és engem nézel.

-           Én nem...

-           Hazudsz! Akárhányszor arra néztem, találkozott a tiéddel a tekintetem.

-           Nem lehet, hogy te bámultál állandóan?

-           Jó, szögezzük le: mindketten néztük egymást. De a te hibád.

-           Miért? – állt fel dühösen a nő – Talán mágnes van a szememben? Vagy tudat alatt szuggeráltalak esetleg?

-           Lehet, hogy mindkettő!

-           Na persze... – nevetett fel gúnyosan- Erre nincs időm. Te jöttél az én klubbomba!

-           És ez az, ami zavar téged, nemde? Azért bámultál olyan kétségbe esetten rám, mintha épp most sétálnék be egy cápákkal teli medencébe...

-           Ez nem igaz!

-           Akkor bizonyára rosszul láttam.

-           Természetesen!

-           Nem az zavart, hogy más nővel vagyok... – mondta kétkedve, de már előre tudta a választ.

-           Nem. – Tom láthatóan nem hitt neki.

-           Akkor se légy ott! – ezúttal a férfi vette hangosabbra a hangját.

-           Ez az én klubom!

-           Akkor se! Nem akarom, hogy ott legyél, nem akarom, hogy nézz minket, nem akarom, hogy lásd!

-           Miért? – tette csípőre kezeit dühösen Helen.

-           Mert... mert nem... – szögezte le halkan és az ajtóhoz ment – Meg ne lássalak ott még egyszer!

-           De...

-           És a helyedben elkezdenék leszokni a hazudozásról. Sosincs jó vége...

-           Menj a fenébe! – dobott utána egy tűzőgépet a nő, de már csak az ajtón koppant.

Csak a legvégén ment le, amikor véget ért az este. Félt attól, vajon hány nő fogja elkérni Tom számát, de tennie kellett a dolgát. A férfival nem találkozott, biztosan gyorsan távozott, ne is kelljen vele találkoznia. Talán jobb is így. Mindig megőrjítik egymást, ennek mi értelme? Miután mindenki elment és mindent elintézett, felvette táskáját és bezárt. Éppen leintett egy taxit, amikor meglátta Tomot a falnak támaszkodni.

-           Nagy sikerem volt... – mondta

Nem tudhatom, nem láttam.

-           Elkérték a számom?

-           Néhányan... sokan. – sóhajtott Helen fáradtan. Minden erejét elvette, hogy dühös legyen, amiért annyi nő akarta őt.

-           Megiszunk valamit?

-           Haza akarok menni! – nyitotta ki az idő közben lefékezett taxi ajtaját.

-           Miért?

-           Őszintén? Ma már nem akarok veled lenni! – ült be a kocsiba és megmondta a címét.

-           Látod? Ezért nem akartam, hogy nézz! Féltékeny vagy! – csukta be az ajtót utána.

-           Én nem vagyok... várjon egy percet! – szólt oda a sofőrnek és ingerülten szállt ki – Mi a fenét képzelsz... – nem tudta végigmondani, mert Tom hirtelen megcsókolta. Jó alaposan.

-           Menj haza... – adott még egy apró csókot a szájára és mire észbe kapott, már úton volt a taxi hazafelé, egy döbbent és elvarázsolódott Helennel a hátsó ülésen.