-           Mesélj! – nézett rá a forró csokija felett Tom, miután betértek egy éjjel-nappali kávézóba és kihozták meleg italaikat. Egy kis asztalkánál ücsörögtek szemben egymással, és sajnos közelebb, mint azt Helen szerette volna, térdeik végig összeértek, s őt ettől furcsa gyengeség lepte el, amit azzal próbált leplezni, hogy mindkét kezével a poharába kapaszkodott.

-           Mit meséljek?

-           Hogyan lettél az, aki vagy?

-           Mármint? – nézett rá kíváncsian a nő. Tudni akarta, Tom mit gondol róla, hisz még nem is ismerte.

-           Hogyan lettél sikeres üzletasszony és rendezvényszervező. És főleg, hogyan jött szóba az, hogy randevúkat szervezz, ha utálod a szerelmet?

-           Nem utálom, egyszerűen csak nem hiszek benne, ennyi. Nem létezik szerelem első látásra, hisz akkor csak az ember külsejébe szeretsz bele, a ruháiba, a sminkjébe, fodrászába. Baromság. Nem létezik „neked szánt” pár, nem mászkál a világban senki, aki csakis rád várna!

-           Ki törte össze? – hajolt közelebb hozzá az asztal felett, minden figyelmét Helenre összpontosítva.

-           Mit?

-           A szíved! Ezek egy keserű nő szavai, de tudom, hogy nem vagy az a lelked mélyén. Ki bántott meg ennyire?

-           Senki! Egyszerűen realista vagyok.

-           Túl realista. Szóval? Megbeszéltük, hogy barátok leszünk, ki vele!

-           Egyszerűen csak még sosem voltam szerelmes, ennyi az egész. Abban hiszek, amit látok és tapasztalok!

-           Ez szomorú. És az emberek körülötted? Mind szerelmesek.

-           Kétségbeesettek. Nem akarnak egyedül lenni… - nézett ki az ablakon elgondolkodva Helen.

-           Ez rohadt lehangoló… - mondta Tom, mire a nő visszakapta rá a tekintetét.

-           Sajnálom. – rántott vállat.

-           Szóval?

-           Mit szóval?

-           Hogy hívták? – kérdezte újfent, de a nő mérges sóhaját hallva folytatta- Na, jó, elmondom én, hogy az enyémet ki törte össze!

-           Nem úgy tűnsz, mint akit összetörtek.

-           Ó, ha tudnád milyen kemény munkámba került, nem gyűlölni az összes nőt a világon! – nevetett fel, mosolya Helen arcára is mosolyt csalt, de a nő észre sem vette. Tom azonban igen. És tetszett neki. Ajjaj, de még mennyire tetszett neki a látvány, de ha hirtelen áthajol és elkapja azokat a puha ajkakat - amikről már pontosan tudta, milyen finomak és mennyire függőséget okoznak-, akkor Helen faképnél hagyja őt és talán soha nem látja viszont őt. Legyűrve vonzalmát, megköszörülte torkát és folytatta.

-           Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Annyira elvette az eszem, hogy meg akartam kérni a kezét fél év után, mert úgy éreztem, nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és ő is azt akarja, amit én. Egyszerűen minden annyira passzolt, annyira tökéletes volt.

-           De…?

-           De tévedtem.

-           Kitalálom, nemet mondott!

-           Nem, ugyanis alkalmam sem volt megkérni.

-           Ó…

-           Ugyanis az én drága egyetemi szobatársammal találtam, akivel még együtt laktam a suli után pár évig. Állítólag engem várt, és ő beengedte, míg haza nem érek, és aztán csak úgy hirtelen megtörténtek a dolgok… Szó nélkül ott hagytam őket, a cuccomat sem hoztam el. Az irataim és a legfontosabb dolgaim ott voltak nálam, a többi nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy ha egy másodperccel tovább maradok, olyat teszek, amit később sem bánok meg.

-           Ez engem igazol… - mondta halkan a nő.

-           Miszerint?

-           Miszerint mindenki retteg attól, hogy egyedül legyen.

-           De ott voltam neki én.

-           És mégis…

Fogalma sem volt róla, mikor fogta meg a férfi kezét és kezdte el ujjaival cirógatni a bőrét, de sehogy sem tudta abbahagyni, maguktól mozogtak. Tom szíve a torkában dobogott, már azt sem tudta, miről beszélgettek az elmúlt néhány percben, elfelejtett mindent.

-           Mesélj a családodról! – kérdte rekedtes hangon. Helen zavartan vette el kezeit és beleivott a forró csokiba, hogy időt nyerjen és összeszedje gondolatait. Tom ugyanígy tett, majd türelmesen várt.

-           Mit is mondhatnék… a szüleim nagyon szerettek engem, de sajnos mindent megengedtek.

-           Sajnos? – mosolyodott el a férfi meglepetten – Minden gyerek ilyen szülőkről álmodik.

-           Én nem. Apám cége elég sikeres volt, nem untatlak a részletekkel, a lényeg az, hogy mindig mindenünk megvolt. Azt tehettem, amit akartam, de egy idő után azt vettem észre magamon, hogy nem haladok jó irányba. Nem érdekelt semmi és senki, magasról tettem a következményekre. Volt, hogy egy-két éjszakát a fogdában kellett töltenem, mert bajba keveredtem, és nagyon nem tetszett. Választhattam. Vagy maradok annál az életstílusnál és hagyom, hogy a szüleim úgyis kirángassanak minden zűrből a pénzükkel, vagy összeszedem magam és a saját lábamra állok.

-           És te talpra álltál.

-           Nem akartam én lenni a butácska örökösnő, aki apuciból és anyuciból él egy burokban. Hülyén hangozhat, de keményebben kellett tanulnom ahhoz, hogy az lehessek, aki vagyok, mint másoknak.

-           Egyáltalán nem, és érthető. Bátor vagy.

-           A barátaim inkább az „ostoba” jelzőt használták előszeretettel. – mosolyodott el keserűen.

-           Akkor ők nem barátok, viszont ostobák! Nehéz kitörni a szegénységből, de még nehezebb a gazdagságból. A vele járó skatulyákból és előítéletekből. Hogy ne úgy nézzenek rád, mint egy gazdag csitrire, akinek mindig mindent a feneke alá tettek, hanem mint egy felnőtt, érett nőre, aki önnön erejéből lett sikeres abban, amit szeret.

-           Hm… - nézett rá Helen elgondolkodva.

-           Mi az?

-           Semmi, semmi, csak… csak jól esett, ennyi az egész.

-           De mi?

-           A kedvességed.

-           Te jó ég, milyen emberekkel találkoztál eddig? – mosolyodott el Tom, de látta a nőn, hogy tényleg szokatlannak találta ezt.

-           Olyanokkal, mint te még soha. Így azt kell higgyem, neked is hátsó szándékod van! – húzta fel egyik szemöldökét játékosan.

-           Ó, nekem mindig! – nevetett fel.

-           Ugye ez nem csak egy trükk, hogy elhitesd velem, milyen tökéletes vagy és magadba bolondíts?

-           Sikerülne? – hajolt közelebb Tom, arcuk között alig volt tizenöt centiméternyi távolság, érezték egymás csokoládés leheletét az arcukon, amitől furcsa izgalom uralkodott el rajtuk.

-           Természetesen nem… - nézett ki ismét az ablakon a nő, mert úgy érezte, ha tovább nézi azokat a barna szemeket, beszippantja magába a férfi univerzuma.

-           Remek. S hogy bizonyítsam tisztességes szándékaimat, randizni fogok.

-           Tessék? – kapta vissza rá tekintetét, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy most azonnal megy és nővé operáltatja magát. Talán azt is jobban viselte volna.

-           Randizni fogok továbbra is és bebizonyítom neked, hogy igenis létezik még az, amit úgy hívunk, igaz szerelem.

-           Nem fog menni. Lehet, hogy találsz egy nőt, de…

-           Hajlandó vagy fogadni is rá? Fogadok veled, hogy létezik igaz szerelem!

-           Veszíteni fogsz!

-           Akkor miben fogadjunk?

-           Nekem bármi megfelel, mert én fogok nyerni! – nyújtotta oda a jobb kezét és a férfi meg is ragadta.

-           Bármi? – nézett mélyen a szemébe- Rendben, ha igazam lesz Helen Davis, együtt töltesz velem egy éjszakát!