-           Nevetséges… - fordult sarkon Helen, de Tom követni kezdte.

-           Micsoda? Hogy akarom magát?

-           Akar?

-           Bocsánat. Szeretném. Szeretném megismerni.

-           Úgy látom, már nagyon jól ismer.

-           Ez még semmi. Többet akarok! Szeretnék! – javított gyorsan.

-           Sajnálom. Nekem nem kell szerelem.

-           Szerelem mindenkinek kell! – mosolyodott el Tom hitetlenkedve.

-           Jimmy! – szólt oda a biztonsági őrnek Helen, majd Tom felé fordult – Nagyon örültem Tom, remélem, sikerrel jár a szerelemben és örülök, hogy ide jött ma este. Remélem, hamarosan…

-           Ez elég gagyi lerázó szöveg. Pláne, hogy semmi szükség rá, ugyanis nem megyek! – tette karba a kezeit a férfi és Helen gyorsan elszakította tekintetét a kidagadó izmairól.

-           Záróra!

-           Azt tudom, úgy értem most megyek is, de az életéből még nem szándékozom kiszállni.

-           Hisz nincs is benne! – makacskodott a nő felszegett állal.

-           Még!

-           Tom…

-           További szép estét… - súgta oda, majd egy gyors puszi után elhagyta a helyet és Helen úgy érezte, mintha egy forgószél távozott volna, egyetlen szál rózsát hagyva a nő kezében maga után. Fülig pirulva nézte a virágot és megköszörülve torkát ballagott vissza az irodájába.

            Amikor végre hazaért, még mindig Tom járt a fejében. Volt már dolga férfiakkal, de ennyire rámenőssel még soha. Ha nem akart találkozgatni velük, szépen leszerelte őket, s ők sértődés nélkül továbbálltak. De Tom nem, ő meglátott benne valamit. De vajon mit látott, amit a többi nem vett észre?

            A tükör előtt állva vizslatta magát. Szép arca volt, tisztában volt ezzel, mégsem élt vissza vele soha. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogyan sóvárognak utána és egy idő után a körülötte lévők sem törték magukat. Helen Davis a dögös szingli csaj, így emlegették őt egymás közt, de közeledni már egyik sem közeledett. Tudták, hogy hiába. És Helen boldog volt így. Szerette a munkáját, és szerinte az, hogy nem hitt a szerelemben, nem jelentett semmit. Mások még hihetnek, és ezért olyan jó abban, amit csinál. Elfogulatlan és precíz. Pontosan tudja, kinek mi kell.

            Halkan dúdolva lépett be a forró vízbe a kádban, és jólesően terült szét a habok között. Gerince bizsergett a fáradtságtól, végtagjai kezdtek ellazulni. De valahogy mégsem tudta teljesen elengedni magát, gyomra újra és újra görcsbe rándult, ahogyan akaratlanul is felidéződtek benne Tom szavai. Maga kell nekem!

            Fogalma sem volt, mikor mondott neki utoljára valaki ilyesmit. Egyáltalán mikor törte magát utoljára bárki is a kegyeiért? Elég régen volt már erre példa. És Tom mikor adja fel?

            És vajon az ágya mikor lett ilyen nagy és üres? Állt a hálószoba közepén és olyan aprónak érezte magát, mint még soha. Eddig is ekkora volt ez a szoba? A párna is kevésnek tűnt, a takaró pedig túl ormótlannak. El fog veszni benne. Végül elhúzta száját és nagyot sóhajtva bújt be az ágyba. Beállította az ébresztőt és álomra hajtotta a fejét. Álmában rózsa illatot érzett és minden tele volt szirommal. Annak a bizonyos rózsának a szirmaival, amit Tom hagyott a kezében.

-           Őrült vagy… - súgta maga elé, amikor reggel hulla fáradtan ébredt. Sötét karikák árulkodtak hánykolódásáról az éjszaka folyamán, de nem volt hajlandó tudomást venni róluk, csupán amíg egy kis alapozóval eltüntette őket. Nem eshet szét.

Dupla koffein adaggal indul munkába és az égvilágon mindenre odafigyelt, ami csak egy kicsit is segíthet azon, hogy ne a férfira koncentráljon. Mi a fenéért jár az eszében? Valószínűleg soha többé nem látja. De miért tölti el rossz érzéssel ennek a gondolata?

Pár nap elteltével szabályosan rosszul volt magától és legszívesebben jól fejbe vágta volna saját magát, hogy végre észhez térjen. Mi történik vele? Egyfolytában azon kapta magát, hogy azt lesi, mikor tér be a klubba és próbálkozik ismét. Szabályosan görcsbe rándult a hasa mindannyiszor, amikor újabb és újabb emberek jöttek a nagy Őre várva egy-egy villám randira. De Tom nem jött és már kezdte feladni.

-           Tiszta hülye vagy, hogy őt várod… - morgott az orra alatt. Ismét elpocsékolt egy napot erre a baromságra és a munkáját sem érezte száz százalékosnak. Úgy tűnik, hogy ez egy befejezetlen rész az életében, pedig el sem kezdődött semmi. Vagy mégis? Pufogva zárta be maga után a bejárat ajtaját, miután mindenki távozott az épületből.

-           Gyakran beszél magában?

Nem sokon múlt, hogy Helen nem ugrott fel ijedtében és kapott szívrohamot. A mély hang olyan váratlanul érte, mintha valaki az arcába öntött volna egy vödör jéghideg vizet. Ugyanakkor furcsán nyugtató érzés telepedett rá a sokk után.

-           Tessék? – fordult Tom felé. Próbált nem olyannak tűnni, mint aki egész héten csak rá várt.

-           Nagyon csinos. – mosolygott rá halványan és zavarba ejtően végigmérte őt, amibe talán még a kislábujja is belepirult. Miért hat rá így az ő bókja, ha mások szájából szinte meg sem hallotta?

-           Miért jött? – köszörülte meg a torkát.

-           A helyes válasz: Köszönöm, maga is jól néz ki!

-           Tom… - ha belepusztulok sem adom könnyen magam!

-           Gondoltam, meghívom egy italra. Biztosan fáradt.

-           Pontosan. És éppen ezért szeretnék hazamenni végre és…

-           Fájna?

-           Tessék? Micsoda?

-           Ha egyszer kedves lenne és hagyná, hagy legyek én is az. – lépett közelebb, s ekkor látta meg Helen a kezében tartott egy szál vörös rózsát.

-           Nézze, sajnálom! – tárta szét karjait tehetetlenül a nő- De rossz embernél próbálkozik. Szeretek egyedül lenni.

-           Senki sem szeret…

-           Én mégis! – erősködött Helen egyre türelmetlenül. Miért bosszantja fel mindig ennyire? – Nekem nincs szükségem sem kapcsolatra, sem szerelemre!

-           Na és barátra? Egy barát mindig jól jön.

-           Van elég…

-           Hazudik!

-           Ne hajtogassa állandóan, hogy hazudok! – csattant fel.

-           Akkor ne hazudjon állandóan! – replikázott Tom – Barátból sosem elég.

-           És maga barátnak jelentkezne… - ráncolta a homlokát kétkedve a nő.

-           Pontosan.

-           Akkor miért jön egyre közelebb és közelebb?

-           Ki akarok próbálni valamit… - végigsimított a nő zavart arcán, megfogta az állát, közelebb húzta magához, és…

-           Mit akar… - és megcsókolta.

Helenre úgy hatott a csók, mintha valaki masszírozta volna a szívét, a lelkét, mindenét. Igyekezett lenyelni a feltörni készülő sóhaját, de legszívesebben dorombolt volna. Tom végigsimított a nő hátán és még közelebb húzta, szinte egybeolvadt a testük, olyan szorosan ölelték egymást. Tom nyelve simogatta az övét, karjai önkéntelenül fonódtak a férfi tarkója köré, miközben beletúrt rövid barna hajába. Ha valaki látta volna őket, azt hitte volna, hogy egy szerelmes párt néz, akik évek óta nem találkoztak, s egyetlen csókban akarnának bepótolni mindent. Majd hirtelen, ahogy elkezdődött, olyan váratlanul lett vége.

Mindketten levegő után kapkodtak és próbálták lenyugtatni felkorbácsolódott kedélyeiket.

-           Khm… - köszörülte meg a torkát Tom, úgy tűnt, nagy önuralom kellett neki ahhoz, hogy ne teperje le ott helyben a nőt – Nos?

-           Tessék? – kapta fel a fejét Helen, bágyadtan érintette ujjait bizsergő ajkához.

-           Jelentett magának valamit a csók? –kérdezte kásás hangon.

-           Nem… - nyögte.

-           Egyáltalán nem is volt hatással magára?

-           Khm. Nem… - szedte össze magát.

-           Akkor jó! – mosolyodott el Tom – Rám sem! Így már nyugodtan lehetünk barátok!

-           Maga tényleg…

-           Szia, a nevem Tom! – nyújtotta a kezét.

-           Helen… - mondta lemondó mosollyal a nő, de attól félt, ha megérinti őt, elveszik. Végül bátortalanul ugyan, de kezet ráztak, végig tartva a szemkontaktust.

Tom arra gondolt közben, hogy minden erejével azon lesz, hogy elcsábítsa, Helen pedig arra, hogy igyekezni fog ellenállni neki…