Amikor a klubban felcsendült a Sixpence None The Richer Kiss Me c. szerelmes száma, Helen csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten. Az este elkezdődött és eddig semmi galiba nem történt. A hangerő megfelelő, a fények romantikus összhatást keltenek, az asztalok tökéletesek, az italok hűtöttek, a gyertyák mind égtek.

-           Jimmy, engedheted őket! – kiáltott oda a nő a bejárati ajtónál ácsorgó biztonságira, aki egy néma bólintással kitárta az ajtót, hogy a tömeg bejuthasson az impozáns terembe. A fények és a gyertyák egyaránt narancsszínűre festették az egyébként szürke falakat, itt-ott vörös rózsaszirmok tarkították a padlót. Romantikus volt, ugyanakkor mégsem zavarta el a férfiakat a látvány.

            Barátok, barátnők, haverok és ismerősök özönlöttek be, akik mind egyet akartak: megtalálni az igazit. Voltak félénkek, akik óvatosan nézelődtek jobbra-balra, és voltak közöttük magabiztosak is, akik szinte a tekintetükkel felfalhattak volna bárkit is. A bejárat mellett volt egy kis asztalka, ahol egy-egy névjegykártyára mindenki ráírhatta a nevét, majd a nők helyet foglalhattak az egymás mellett elhelyezett asztaloknál és ezennel kezdődhetett a villám randi. A menetrend az volt, hogy a lányok leülnek egy-egy asztalhoz és a férfiak öt percenként váltották egymást. Ha valaki tetszett a másiknak, elkérhették az előzetesen megadott telefonszámát és onnan már ment minden magától. Helen csak az első találkozást szervezte meg a szerelemre vágyóknak, és nem is akárhogy. Los Angeles egyik leghíresebb klubja volt az övé és nem véletlenül. Szinte minden este csábító programok voltak, heti háromszor villám randik, a hétvégén könnyű zenei koncertek. Az emberek imádták az ilyet.

-           Tony, állj készenlétben! – szólt a pultos srácnak, majd összeszedte a maga előtt heverő mappa tartalmát és az iroda felé indult, hogy átnézze a könyvelést.

-           Hoppá! – állt el az útjából egy férfi, akinek majdnem nekiment.

-           Bocsánat! – kerülte ki Helen fel sem nézve és tovább sietett. Így azt sem láthatta, hogy az idegen minden lépését figyelemmel kíséri.

Az este zökkenőmentesen ment tovább. 12 nő és 12 férfi kereste az igazit két órán át váltogatva egymást. Halk csevegés hangja töltötte be a termet itt-ott nevetgélés. Úgy tűnt, mindenki jól érezte magát, kivéve egy embert.

-           Igen? – kapta fel a fejét Helen, amikor kopogtak az irodája ajtaján.

-           Hé főnök! – jelent meg az ajtóban Tony.

-           Mi a baj? – kérdezte és az órájára nézett. Olyan szépen haladt az este, mi lehet a gond az utolsó tíz percben?

-           Mindenki jól érzi magát, csak…

-           Csak?

-           Az egyik férfi undok. Többen panaszkodtak rá. Nem értik, miért jön ilyen helyre…

-           Hmm, még van 10 perc, semmi értelme nem lenne szólni neki, utána megkeresem. Hányas számú?

-           A kilences!

-           Köszönöm! Menj vissza, még szükségük lehet rád, mindjárt megyek.

-           Oké!

Helen gondosan bezárta az irodát és lement. A pultnál foglalt helyet, hogy azt a még hátra lévő öt percet ott töltse el.

-           Tony. Melyikük az?

-           Az a fickó ott a 12-es asztalnál. Most ült le.

Helen arrafelé nézett és tekintete találkozott azzal a bizonyos fickóéval. Szíve ösztönösen kihagyott egy dobbanást, a levegőt reszketősen vette és nem tudta elszakítani róla a figyelmét. Kiszáradt torokkal figyelte és mire észbekapott, letelt az öt perc, s elvesztette szem elől.

Jó páran odamentek hozzá a telefonszámokért, és hálásan köszönetet mondtak az estéért.

-           Azt hiszem, végre sikerült! – vigyorgott rá egy izgatott nő és a nem olyan messze álló srác felé bökött – Csak meg akartam köszönni! Maga biztosan nagyon boldog és harmonikus szerelmi életet él!

-           Sok sikert kívánok maguknak! – mosolyodott el Helen és egy kézfogással búcsúzott, hogy a többiekre is maradjon elég ideje. A nő vigyorogva karolt új társába, és a klubbot már együtt hagyták el. Mire végzett a sok vendég, már ki is ment a fejéből az az apró kellemetlenség, amit el kellett intéznie. Vagyis majdnem…

-           Heló! – ült le mellé egyszer csak Az a férfi mosolyogva.

-           Jó estét! – nyögte Helen.

-           Meghívhatom egy italra?

-           Tessék? Ja, nem, nem én nem vagyok randi alany! – mosolyodott el.

-           És akkor egy italt sem fogadhat el?

-           Ami azt illeti, nem, mivel éppen dolgozom!

-           Talán pincérnő?

-           Nem. Enyém a hely és én vagyok a főszervező. Itt és a környéken, több helyen is szervezek randevúkat!

-           Ezt itt mind maga… - mutatott körbe a férfi leeső állal.

-           Bizony.

-           Szép!

-           Köszönöm!

-           Egyébként Tom vagyok! – nyújtotta a kezét, de Helen nem vett róla tudomást – Oh… - húzta vissza- Kínos, nem igaz?

-           Tulajdonképp beszélnem is kellene magával. Sokan panaszkodtak a stílusára. Miért jön egy ilyen helyre, ha nem azt keresi, mint amit ők? Nem szerelemre vágyik, de ha még egyéjszakás kaland kellene is, ezzel a stílussal nem megy sokra.

-           Téved, a szerelmet kerestem, csak épp már kinéztem magamnak egy nőt, mielőtt elkezdődött volna. Nem akartam, hogy tetszem másnak.

-           Értem. De mi lett volna, ha megmondja azoknak a nőknek, hogy „sajnálom, de már más tetszik” és nem durváskodik?

-           Azt kellett volna, csak egyre idegesebb lettem, mivel nem találtam azt a nőt.

-           Talán próbálkozzon meg egy másik klubbal legközelebb, hátha ott lehet. – állt fel Helen – Nem akartam kellemetlenséget, ne értsen félre, csak ügyelnem kell a klub jó hírére. Mindennek tökéletesnek kell lennie, a vendégeimnek csak is pozitív élménnyel szabad távoznia.

-           És az kellemetlen lenne magának, ha elmondanám, hogy az a nő, akit kinéztem és mégsem találtam, maga? – kérdezte széles mosollyal az arcán Tom és várta a nő válaszát, aki egy kis habozás után másfajta mosolyra váltott.

-           Ki kell ábrándítsam, boldog párkapcsolatban élek!

-           Ez nem hangzott meggyőzően. Ha pontosan meg kellene neveznem, talán az „irónia” szó jutna eszembe. Az előbb az a nő is ezt feltételezte, nem igaz? Hogy maga milyen boldog és kiegyensúlyozott szerelmi életet élhet. – ismételte szirupos hangon, amit hallott – Már akkor is láttam valamit a szemében. Kétkedést? Megvetést?

-           Téved… - ráncolta a homlokát Helen. Ki ez a pasas, hogy csak így olvas benne, akár egy nyitott könyvben?

-           Dehogy tévedek! De vajon miért nem? Hisz maga a szerelemben, ugye?

-           Persze!

-           Megint hazudik! Ez rossz szokása. Várjon, várjon! Van ez a klubja, randevúkat szervez és hasonló romantikus eseményeket, de saját maga nem hisz a szerelemben?

-           A szerelmet túlértékelik. – mondta megsemmisülten a nő. Ha a szerencseszámára gondolna, a férfi vajon azt is kitalálná?

-           Hm ez érdekes. Nagyon érdekes. – simogatta az állát Tom elgondolkodva.

-           Mi?

-           Maga! Maga kell nekem!