Nem lehetett eldönteni, melyikük számára volt nehezebb az egy hónap. Bill állandóan Tommal lógott, bár a várost egy időre nem nagyon hagyhatták el, de elmentek moziba, színházba, meccsekre jártak, igyekeztek ismét normális életet élni. Gyakran ettek otthon az anyjukkal és őt is elvitték ide-oda, a család úgy tűnt, ismét egyesült és végre boldog volt mindenki. Kivéve Billt. Bár élvezte ezeket az órákat, valami hiányzott neki. És nem csak a macska, sokkal inkább a gazdája. Lara. Nem bírt másra gondolni, egyfolytában ő járt a fejében és az, vajon hol lehet, és mit csinál. Az irodában sosem találta, a főnöke szerint szabadságon van, de ennyi ideig? Bármikor ment, irodája üres volt. Vajon bujkált? Szégyellte, ami történt? Megbánta? Lehetetlen.

-           Nagyon örülök, hogy végre révbe ért! – fogott vele kezet a felügyelő tisztje az utolsó nap. – A doktornő nagyon szép munkát végzett.

-           Igen! – szorult el Bill torka. Belepusztul, ha nem láthatja hamarosan.

-           Remélem, így is marad! A jelentésemet beviszem a központba és maga is megszabadul tőlem! Most már szabad. De csak okosan!

-           Nyugodjon meg, nem leszek olyan idióta soha többé, hogy hozzáérjek az anyaghoz!

-           Helyes! Akkor a soha viszont látásra! – mosolygott rá még utoljára, majd kisétált az ajtón.

-           Vége van öcsi! – ölelte magához Tom és megveregette a vállát – Büszke vagyok rád!

-           Tom?

-           Hozom a slusszkulcsot! – engedte el nevetve.

-           Muszáj látnom őt végre!

-           Oké, oké, már indulunk is, szabad vagy!

-           Hogy nézek ki? – állt a tükör elé és idegesen igazgatta idő közben hosszabbra nőtt haját.

-           Mint egy idegroncs!

-           Kösz!

-           Átöltöznél inkább?

-           Nem, azonnal induljunk!

-           Lara! – kopogott az ajtón Bill idegesen. Szíve a torkában dobogott. Elhatározta, hogy amint meglátja a nőt, olyan szorosan szorítja magához, hogy többé el se tudja engedni és addig csókolja őt, míg el nem ájulnak a levegőhiány miatt. De Lara nem nyitott ajtót.

-           Jó napot kedveském! – üdvözölte a szomszéd asszony, aki a nagy hangzavarra lett figyelmes.

-           Bocsánat a ricsajért, Larát keresem.

-           Ó, maga az unokatestvére, igaz?

-           Őő… igen! Meg akartam lepni!

-           Ez bizony visszafelé sült el, nem igaz? Lara nincs itt!

-           Azt észrevettem. Nem tudja, mikor jön haza?

-           Talán most is otthon van. De nem itt. Ugyanis elköltözött!

-           Elköltözött? Hová???

-           Lassan minden a helyére kerül! – nézett végig a lakáson Greta elégedetten.

-           Köszönöm a segítségedet anya! – Lara új nappalijának kanapéján ült és a macskát cirógatta.

-           Biztos nem teszed ki annak a kis vakarcsnak a szűrét? Egészségtelen.

-           Anya, ő egy szobamacska. Ugyan mivel fertőzne meg?

-           Macskás vénkisasszonyként végzed!

-           Jaj ne! – mosolyodott el a nő – Annyira eltúlzol mindent.

-           A nappalit még el kell pakolnod.

-           Ráérek! Csak hétfőn megyek vissza dolgozni!

-           Hagytad, hogy összetörjék a szíved…

-           Nem törték össze!

-           Akkor te saját magadnak. Igazán helyes férfi volt.

-           Nem te mondtad, hogy hiba pácienssel kezdeni?

-           A kivétel erősíti a szabályt.

-           Hogyne. – forgatta szemét Lara. Az anyja sosem változik, mindig is ilyen szeszélyes marad. – Felbontok egy bort!

-           Miattam felesleges, megyek!

-           Hová?

-           Randim van! – rántott vállat Greta.

-           Ó, bocsánat! Menj csak!

-           Az életet élvezni kell! – kacsintott lányára kifelé menet.

-           Ezt megjegyzem! – ment utána Lara.

-           Te is fogod, én tudom! – ölelte magához lányát és egy búcsú puszi után kinyitotta az ajtót.

-           Greta! – biccentett az ajtó előtt ácsorgó Bill – Lara!

-           Hamarabb is, mint hinnéd! – mosolygott sejtelmesen Greta, majd magára hagyta a fiatalokat.