Lara köpni-nyelni nem tudott, de csodával határos módon mégis sikerült kinyitnia az ajtót. Bill mosolyogva emlékezett vissza rá, miközben az ágyában hánykolódott az éjszaka. Ebbe bele fog őrülni. Vonzódik a nőhöz, semmi kétség. De tudnak vajon így együtt dolgozni? Nem akarta hitegetni magát, tudta, hogy ez lehetetlen, mégis… mintha Lara részéről is érzett volna valami bizonytalanságot. Vagy csak képzelődött? A közöttük pattogó szikrák sem voltak valódiak? Mire észbe kapott már a nő ajtajában állt és nézte, ahogyan alszik. Fog ő még valaha ilyen nyugodtan aludni? Na persze az más volt, amikor ő ott volt mellette és simogatta. Akkor úgy aludt, mint a tej. Ha végeztek, Lara továbblép és más munkát vállal. Más betegeken segít. Nem fog minden éjjel elmenni Billhez, hogy álomba segítse. Az alvás gondolatánál már tovább sem mert menni… ugyanis nem csak arra jó az éjszaka…

            Erőt véve magán kihátrált és a konyhapultnak dőlt. Bámult maga elé a félhomályban és tekintete beleütközött a nő táskájába az asztalon. Benne van a kulcs. Elmehetne. Talán könnyebb lenne kiheverni ezt az egészet. Hiszen ha elmegy innen, másvalamiről kell leszoknia. Laráról. És arról, hogy mindig ott van, ha szüksége van rá. Az illatáról, ami betölti az egész lakást. És egyáltalán magáról a tudatról, hogy ott van neki. Ha végeztek, újra egyedül lesz. Ott lesz neki Tom, de az nem ugyanaz, mint egy nő gondoskodása. Ő nem Lara. Remegő kezekkel emelte ki a kulcsot és a bejárati ajtóhoz lépett. Kell neki egy kis nyugi. Ez az, csak pár óra. Észre sem veszi!

            Mielőtt meggondolhatta volna magát, az ajtó halkan becsukódott mögötte. Az utcán hűvös volt, de élvezte a friss levegőt. A környék üres, a járdák melletti lámpák magányosan világítottak. A ház előtti járőr elbóbiskolt az autóban.

-           Ennyit erről… - mosolyodott el Bill és útnak indult. Néhány étteremből halk zsivaj és lágy zene szűrődött ki. Olyan 10 körül járhatott az idő. Az üzletek kirakatai fényesen világítottak, Bill lassan sétált el mellettük és közben gondolkodott.

            Ha végeztek Larával, új életet kellene kezdenie. Messze a régi életétől, a régi haveroktól, ismerős környezetektől. Egy másik városban talán. Ugyanakkor mindig is Los Angeles volt az otthona. A családja is itt él. Felsóhajtott. Úgy érezte, szétszakad. Leült az egyik üzlet lépcsőjére és mélyeket lélegzett. Mennyivel egyszerűbb lenne most lelépni. Köddé válni és vissza sem nézni. De nem teheti meg Larával. Őt is üldöznék, ha nem sikerül leszoknia, börtön várna rá. Valóban jobb lenne távol lenni innen? Mi lesz vele, ha már nem látja minden nap a nőt?

-           Hoztad a pénzem? – az ismerős hang a túl oldalról kúszott be a tudatába, mire felkapta a fejét. Szerencsére a lépcső sötét volt, így amaz nem láthatta. Egy másik férfihoz beszélt, aki reszketős kézzel nyújtott át néhány papírpénzt neki. A volt dílerje és nyilván egy ügyfele, aki késett a fizetséggel. Libabőrös lett és kirázta a hideg, ahogy a szakadt alakot nézte. Ő is ilyen volt? Gyanította, hogy még sokkal rosszabb is. Fényévnyire érezte azt a Billt, aki a bátyjával vitatkozott a fürdőszobán a gimiben, mert órákig tollászkodott és elhasználta az összes meleg vizet. Mégis hogy nézett ki, amikor Larához került? Akár egy hajléktalan, aki évek óta nem látott vizet, sem szappant. Undorodni kezdett magától, hiába látta már másnak magát az üvegben. Oda tudna menni a férfihoz és szerezhetne kábítószert. Egyszerűbb lenne, mint még egy hétig szenvedni. Feladni mindig könnyebb. De ahogyan arra szakadt alakra nézett, aki szomjazva várta az adagját, hányingere lett. Nem. Ezt soha többé. Nem akar így élni. Lara az egyetlen esélye!

            Felpattant és olyan gyorsan futott, ahogyan csak bírt, lábai, szúró oldala és tüdeje engedte neki. Lihegve haladt el a rendőrautó mellett, az sem érdekelte, ha a rendőr már felébredt. Amikor felért, egyből a szobájába vette az irányt és bedőlt az ágyába. Sokáig zihált még, csodálkozott, hogy a nő nem ébred fel rá, majd szép lassan uralma alá vette a jóleső sötétség…