-           Lemond rólam… - súgta maga elé Bill.

-           Dehogy!

-           Mégis át akar passzolni, egy elvonónak!

-           Dehogy is, sosem tenném!

-           Akkor? Kit látogatunk meg? Ez csak egy trükk. Elvisz és majd ott hagy…

-           Bill! Kinézi belőlem?

-           A felügyelő tisztjeimből sem néztem ki sok mindent.

-           Hát köszönöm a bizalmat! Ahelyett, hogy őket hibáztatja, elgondolkodhatna magán is. Ha mindenki le akarja adni, nem lehet, hogy nem velük van a gond?

-           Áhá! Szóval maga is! – kapott a szón a férfi és ingerülten járkált fel-alá.

-           Bill, higgadjon le! – dörzsölte halántékát Lara – Nem fogom ott hagyni, csupán terápiás célzattal megyünk oda. Egy-két óra és már jövünk is.

-           Na persze… - karba tett kezekkel állt és összeszűkült szemekkel nézett a nőre.

-           Örülök, hogy két és fél hét alatt sem értem még el, hogy bízzon bennem, habár már azt mondta, hogy bízik… - jegyezte meg.

-           Komolyan nem hagy ott?

-           Milyen ember lenne erre képes? Nem ismer még annyira, hogy kerek-perec kimondjam, amit gondolok? Ha feladnám, megmondanám. De nem fogom. Nem olyan fából faragtak. És magát sem, csak még nem tudja. Együtt megoldjuk, kezdjen el hinni benne végre!

-           Akkor minek megyünk? – enyhült meg összezavarodva Bill.

-           Beszélgetni a többi beteggel. Beülünk egy csoportos foglalkozásra.

-           Azt mondta, hülyeség…

-           Nem azt mondtam, hogy hülyeség, csupán hogy az egyénekre kellene szabni a terápiákat. De néha az sem árt, ha meghallgatjuk mások problémáit!

-           És az ugyan mit használ nekem, ha mások nyavalyáit hallgatom egész nap?

-           Mi ez a hozzá állás? – csattant fel elvesztve a türelmét Lara – Gondolkodjon fordítva! Maga szerint én így gondolok magára? Mint egy nyavalyára? Igenis segít az is, ha kiadja magából a problémáit, és ha meg is hallgatja másét! Téma lezárva! Öltözködjön!

-           Jó, jó… maga az agy kurkász…

-           Nem szeretem ezt a kifejezést. – tette csípőre kezeit Lara dühösen.

-           Elnézést doki néni, megyek is.

-           Maradjunk a Laránál. – forgatta a szemeit – És tanuljon meg végre bízni bennem, mert hiába vagyunk összezárva ide, bizalom nélkül évekig is boldogíthatnánk egymást, nem érne semmit sem! Világos?

-           Világos. – súgta Bill egy bólintás kíséretében és halvány mosollyal az arcán ment vissza a szobájába.

-           Nem akarok bemenni. – állt meg az ajtó előtt Bill, meggondolva magát. Mire odaértek a rehabilitációs központba, inába szállt a bátorsága.

-           Nem akarat kérdése! Nyugodjon meg, nem lépek le.

-           Biztos?

-           Hogy lehet ilyen bizalmatlan az emberekkel?

-           Láttam már egyet, s mást. – rántott vállat és Larának volt egy olyan érzése, hogy ez még az apjára vezethető vissza, amikor elhagyta őket. És persze eddigi nevelőtisztjei sem javítottak éppenséggel a helyzeten. Bill hozzászokott, hogy az anyján és a bátyján kívül mindenki elhagyja. Nem valami boldog gondolat. Közelebb lépett hozzá és felnézett barna szemeibe. Halványan elmosolyodott.

-           Itt leszek. – simított végig a karján.

-           Tudom. – mondta rekedtes hangon a férfi és inkább benyitott, mielőtt megcsókolná a nőt az épület kellős közepén.