Másnap Bill miután felébredt elment letusolni. Megborotválkozott, fogat mosott és vizes haját törölgetve lépett ki a fürdőből, amikor meglátta a macska fekhelyét. De a cica nélkül. Ijedten nézett a résnyire nyitott ablakra, odaszaladt, hogy kinézzen rajta.

-           Ne csináld ezt cicus, ugye nem! – nem látott semmit, talán már régen elment és most elveszetten kóborol a városban. Ha Lara megtudja, neki vége. De mi van, ha nem is szökött el, csak itt bujkál valahol. Letérdelt és benézett az ágy alatti sötétségbe.

-           Itt vagy Lara? Lara… Ne csináld ezt, ha ott vagy, gyere ki szépen! Lara! – megnézte még egyszer, majd az éjjeli szekrény mögött is és a macska fekhelye mögött is – Lara!!!

-           Igen? – jelent meg a nő az ajtóban és halvány mosollyal figyelte, miként szenved a férfi.

-           Semmi! Vagyis nem maga! Nem magának szóltam.

-           Netán keres valamit? – ráncolta a homlokát, s ekkor látta meg a nyitott ablakot, ismét Billre nézett, aki térden csúszott a földön, erősen kutatva valami után. Rögtön összerakta a képet. Az a bizonyos valami pedig lusta léptekkel állt meg Lara lábánál és mit sem törődve a férfi pánikjával, komótosan tisztogatta magát.

-           Lara! – kiáltott fel örömében Bill, egy pillanattal később pedig dühösen meredt a macskára – Ha tudnád, hogy megijesztettél te dög!

-           Felébredt, nem találta a macskát a helyén, az ablak pedig nyitva volt, maga meg azt hitte, elszökött? – kérdezte jól mulatva a nő – Milyen ironikus… - gondolt vissza arra az esetre, amikor ő hitte azt, hogy Bill lépett le.

-           Megijedtem, ez nem vicces!

-           Ó, tudom, hogy mennyire nem az, ha valami, vagy valaki, akit ránk bíznak, eltűnik!

-           Te sunyi dög, fogadjunk kitervelted! – indult meg a macska felé, de az még időben észlelte a veszélyt és elfutott.

-           Gratulálok, máris egy fokkal jobban szereti magát! – kuncogott Lara és kiment a konyhába.

-           Mi a mai program? – követte pár perc múlva őket Bill.

-           Először is etetés!

-           Remek, éhes vagyok.

-           Úgy értem, adjon a macskájának! Van tej, aprítson bele pár falat kenyeret.

-           Jó… - húzta el a száját és a hűtőhöz lépett, hogy elkészítse.

A kis Lara már éhesen nyávogott és tekintetével végig követte a férfi mozdulatait, arra várva, hogy végre letegye a tálkáját. Amikor ez megtörtént, éhesen csapott le rá. Pár perccel később hangosan dorombolva nyalogatta körbe szájáról a tejet és Lara bokájához dörgölődött.

-           Jó kislány! – mosolygott le rá a nő.

-           Én etetem, mégis magát szereti, én ezt nem értem!

-           A türelem rózsát teremt.

-           Hm… eszembe jutott, amit az anyja mondott múltkor… - kenegetett egy pirítóst Bill elgondolkodva.

-           Az anyám sok mindent mondott! – mosolyodott el Lara. A hajam? A körmöm? Az étkezési szokásaim? Ugye nem a…

-           Szerelmi élete, de igen… - vigyorodott el a férfi gonoszan.

-           Mit akar vele?

-           Ha én írok az enyémről, maga is elmeséli a sajátját…

-           Mikor volt magának szerelmi élete? –ráncolta a homlokát a nő és csípőre tett kézzel meredt rá.

-           Ha hiszi, ha nem, nem drogoztam egész életemben.

-           Csak a felében. – vágott vissza, de meg is bánta. Ez túl kemény volt. Mégis mióta feladata gonoszkodni? – Bocsánat…

-           Semmi baj… - sóhajtott.

-           Bill. Nem akartam megbántani. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Kezdek bedilizni ide bezárva.

-           Nekem mondja… - eresztett el egy félmosolyt a férfi – De még mindig sokkal jobb itt, mint az elvonón a sok idióta csoportos foglalkozással és programmal, amiknek semmi értelmük. Úgy bánnak a bentiekkel, mint az óvodásokkal, vagy a dilisekkel. Eldugdossák az éles tárgyakat, mintha bármelyik pillanatban öngyilkosok akarnának lenni, pedig pont tőlük másznak a falra. Na meg a családi látogatások, ahol minden családtag biztosítja őket az együttműködésről és persze a támogatásukról, csak azt nem tudják, hogy az ablakból látni őket, amikor elmennek és azt a megkönnyebbült arckifejezést, ami megjelenik az arcukon, mert élve kijutottak onnan. Azt hiszik, nekik kényelmetlen ott lenni. Pedig semmit sem tudnak. 10 perc alatt azt hiszik, kiismerték az ottani életet és, hogy milyen bulis is ott lenni, meg a sok vidám program, hisz a betegeknek annyi mindent szerveznek. Éppen csak az nem jut el az agyukig, mennyire megalázó a sok vidámság az elvonási tünetek mellett, és hogy mennyire elviselhetetlen. Ha az ember bőre éget, a keze remeg, és alig kap levegőt, kicsit nehéz jó képet vágni mindenhez, amiért persze „bünti” jár, mert lehúzod a többieket és félő, hogy magaddal rántod őket a savanyú valóságba. Az nagy hiba lenne… az egész nem más, mint képmutatás, hogy minden rendben, meggyógyultál, mert nekik ez a fontos. A látszat. S aztán nem értik, miért annyi a visszajáró „vendég”, amikor olyan jól volt, mikor elment… - Bill tekintete a távolba révedt, miközben beszélt és Lara sejtette, hogy gondolatban ismét az elvonó hideg fehér falai között jár. De nem akarta, hogy az emlékek beszippantsák, így inkább közbe szólt.

-           Bill…

-           Hm? – kapta rá tekintetét a férfi, mintha akkor vette volna észre, hogy ő is ott van. Majd lenézett kezére, ahol ujjaival a macska játszott, ő pedig automatikusan cirógatta a hasát. Megköszörülte a torkát, majd elnézést kérve a szobájába vonult, miszerint már nem éhes.