-           Három hét múlva találkozunk! – ölelte magához öccsét Tom szorosan.

-           Büszke leszel rám!

-           Én már most az vagyok! Tudom, hogy menni fog! Aztán mehetünk síelni!

-           Már alig várom! – mosolygott Bill – Na megyek, addig még erősödnöm kell! – kacsintott.

-           Köszönöm, hogy eljött! – kísérte ki Lara a férfit- Azt hiszem, többet segített, mint hiszi.

-           Viccel? Ez a legkevesebb. Kérem, hívjon, hogy hogyan halad.

-           Rendben!

-           Várjon még egy percet! Beszélnünk kellene még valamiről…

A bejárati ajtó túloldalán folytatták a folyosón.

-           Miről?

-           Billről.

-           Nézze, tudom, hogy egy hónap nem sok, de jól haladunk. Borotvaélen táncolunk, de hiszem, hogy menni fog. Mennie kell.

-           Igen, igen. Nem tudom, mit csinált vele, de tényleg haladnak. Alig ismertem rá. Végre azt a srácot látom benne, akit évek óta eltemetett magában. De aggódom…

-           De miért aggódik pontosan?

-           Azért, amit a szemében látok.

-           Nem értem.

-           Kezd magába zúgni.

-           Ez hülyeség.

-           Nem, nem az…

-           Pszichológus vagyok, pontosan tudom, mi zajlik le a fejében. Gyakori eset, hogy a függők, vagy egyéb betegek vonzódni kezdenek „megmentőjükhöz”, ahhoz, akik segítenek rajtuk. Összetévesztik a hálát a szerelemmel. Nyugodjon meg, ha lenne is valami Bill fejében, az ez. Köze sincs a szerelemhez, hisz nem is ismer. Higgyen nekem. Felesleges emiatt aggódnia. Sosem szegem meg az alapszabályt, miszerint köztem és a páciens közt nem lehet semmi.

-           Jó… ha maga mondja.

-           Megnyugodhat! Köszönöm a mai napot.

-           Én is. Hívjon. – fordult sarkon.

-           Hívom! – intett utána Lara, majd visszament a lakásba – Bill?

-           Tusolok!

-           Tusol… - nyelt egy nagyot Lara. A szobájába ment és beírta a jegyzetfüzetébe a mai nap főbb eseményeit. Azt kellett megállapítania, hogy valóban jól haladnak, pedig alig telt el egy hét. Boldog mosollyal az arcán csukta be és fáradtan döntötte fejét a falnak. Áthallatszott a vízcsobogás a fürdőből. A fene essen bele, Tom bogarat ültetett a fülébe…

Felpattant az ágyról és kiment a konyhába, hogy lehűtse magát, de beleütközött valamibe. Valami nedvesbe. Az a nedves valami Bill volt egy szál törölközővel a derekán.

-           Bocsánat! – nézett másfelé Lara.

-           Bocsánat, csak meg akartam kérdezni, hogy miért szólt.

-           Szóltam?

-           Igen, a nevemet kiáltotta…

-           Ó az, nem érdekes, csak hogy elment a… a bátyja.

-           Értem.

-           Nos én…

-           Még meg sem köszöntem! – kapta el a hátráló nő csuklóját és közelebb húzta magához. Lara tenyere a férfi mellkasán pihent, míg ő magához húzta a testét. Lara szíve kihagyott egy-két dobbanást és libabőrös lett. A férfi testét tűzforrónak érezte. Kis híján felsóhajtott, amikor Bill keze magához ölelte és hálásan fúrta arcát a nő loknijai közé. Te jó ég…

Bill figyelmét nem kerülte el a nő szaggatott levegővétele és mellkasának gyors ütemű emelkedése. A mellkasán érezte, ahogy kifújja a levegőt. El kell engednie, mielőtt…

-           Köszönöm… - súgta rekedten, majd egy apró és alig érezhető puszival a nő hajában, elengedte.

-           Igazán szívesen. – mosolygott fel rá Lara.

-           Jobb, ha én most…

-           Igen. Menjen! – fordult sarkon a nő is – Rohadt bogarak…