Az igazság az, hogy nem sok mindenre emlékszem a gyermekkoromból. Néhány emlék dereng… az igazi apám még öt éves korunkban hagyott el minket, alkoholista volt. Azért, mert elhagyott minket sosem haragudtam rá, sőt hálás is voltam neki ezért. Egy gyerek nem nőhet fel egy alkoholista mellett. Tulajdonképpen nekünk tett szívességet. Anyám miatt haragudtam rá csak. Jobb férjet érdemelt volna. Ő sosem gyűlölte őt azért, mert elment. Mindig azt mondta, hogy nem lehet olyan rossz ember, hiszen tőle kapott minket a bátyámmal. Végül is nem volt rossz gyermekkorom, igaz ugyan, hogy csak egy szülőnk volt, de ami hiányzott, megkaptunk egymástól. A bátyámmal szoros kapcsolatba kerültünk, majdnem minden percben együtt voltunk, egymással pótoltuk az apa szerepét. Még most sem tudom, mi lenne velem nélküle. Ha bajba kerültem, mindig kirángatott belőle, számíthattam rá. És ő is rám. Hol ő volt felelősségteljes, hol én. Mindent együtt csináltunk.

            Akkor is támogatott, amikor előálltam neki az álmommal, hogy egyszer énekes lehessek. Támogatott, amikor azért fáradoztam, hogy fel tudjak valamit mutatni. És segíteni próbált, amikor kimerülten estem haza egy-egy éjszakázás után. Miért is nem hallgattam rá… neki vallottam be először, hogy függő vagyok. Azt az arcot soha nem felejtem el. Amikor először mentem elvonóra, anya nem tudott róla. Képtelen voltam odaállni elé. Hat hétig nem láttam, nem beszéltünk, csak Tom látogatott és ő falazott nekem. Amikor kijöttem, pár napra haza költöztem, látszólag minden rendben volt. Boldog voltam, hogy sikerült leszoknom. Mégis ürességet éreztem, de nem a drogok miatt. Tom azt mondta, ha jót akarok, hagyom a klubokat és azt az életmódot, amit akkor folytattam. De nekem akkor is hiányzott. Ismét elmentem, de azt hittem, kordában tudom tartani. Kevesebb fellépés, több pihenés. De aztán jöttek a felkérések, játszanom kellett egy másik helyen, majd még egyben és még egyben. Én pedig boldog voltam, hogy kellettem nekik. Egy füves cigivel kezdtem, hogy ellazuljak, s mire észbe kaptam magam egy roncs voltam ismét. Tom üvöltözött velem, hogy megint tönkre teszem az életem, de minél jobban védett én annál jobban ágáltam ellene. Megfenyegetett, hogy elmondja anyának, ha nem hagyom abba. Tudta, hogy anya az, akinek sosem tudnék csalódást okozni. Elmondta neki, és én először nagyon mérges voltam, de hálás is. Ez a motiváció kellett…

            Azóta sem tudok bűntudat nélkül a szemébe nézni, úgy érzem, ami motiváció lehetett volna, az tart vissza mindentől. Tudom, hogy mellettem állnak mindketten és a legjobbat akarják nekem. De egyszerűen a tudat, hogy rengeteg minden múlik azon, hogy képes vagyok-e leszokni, még jobban gátol. Mi van, ha csalódnak bennem? Mi van, ha nem sikerül? Hogy nézek ezek után a szemükbe? Hogy kerüljek eléjük? S ha sikerül, vajon bízni fognak-e bennem többé? Vajon mindig drogos leszek a szemükben? Azon fognak aggódni, mikor nyúlok ismét hozzá az anyaghoz? Rettegnének, hogy egyszer ismét úgy állítok haza?

            Egyszer Tommal elszöktünk a vidámparkba és felsurrantunk az óriási hullámvasútra. Én nagyon féltem, de már késő volt visszakozni és nem akartam gyengének tűnni a bátyám előtt. Nem mertem sikítani sem, úgy éreztem, belepusztulok, ha a bátyám gyengének lát. De Tom végigordibálta és egy idő után én is elengedtem magam. Amikor leszálltunk, majd megfulladtunk a nevetéstől. Azt mondta, a hullámvasút csak végigkiabálva király. Amikor a fiúk kicikiztek a suliban is, mert másképp öltözködtem, mint ők és nem szerettem sportolni, Tom megvédett. Mindig számíthattam rá…

            Lara elgondolkodva olvasta végig a sorokat. Billben rengeteg fájdalom volt, s egyértelmű volt, hogy ha nem lett volna a bátyja, már régen feladta volna. Nehezebb diónak bizonyult, mint azt hitte, a páciensei általában a poén kedvéért nyúltak droghoz, de Bill életében nem volt semmi vicces. Valamit ki kell találnia, valami csak segíthet rajta. Eddig egész jól haladtak, de nem elég jól ahhoz, hogy három hét múlva bátran odaállhassanak a bíróság elé. S nem elég jól ahhoz sem, hogy Bill ne essen vissza, ne érezze úgy ismét, hogy nem segíthet más, csak a kábítószer. Összecsukta a füzetet és halványan elmosolyodott. Már volt is egy ötlete…