Lara a nap végén fáradtan hajtott hazafelé, valahogy mégsem várta, hogy megérkezzen. Tudta, hogy a lakása előtt egy rendőrautó fogja várni, benne azzal a férfival, akinek az ügyét elvállalta. A nap folyamán mindent elintézett a családdal, megbeszélte velük, hogy amíg dolgozik, nem látogathatják. Elégszer tapasztalta már, hogy a jóakarat ellenére a szeretteik csak ártottak és rontottak a helyzeten. A páciens olyankor gyakran kételkedni kezd önmagában a dicsérő és bíztató szavak ellenére is, és visszaesik. Ezen persze kemény munkával lehet javítani. De nem akkor, ha csupán egy hónapot kapnak. Nevetséges volt, de Lara tudta, hogy ha elég kitartó, sikerülni fog, de ez sajnos nem csak rajta múlott.

A kivételes helyzet drasztikus lépéseket kívánt, így végül úgy döntött, egy hónapig hozzá költözteti majd a férfit, csak így lehet kellően fegyelmezni és szemmel tartani. Nem örült ugyan, hogy egy drogfüggővel osztozkodik majd a lakásán, de ez egyszer kénytelen volt. A siker érdekében bármit!

            A nő csak akkor dohányzott, ha ideges volt, márpedig most az volt, nem létezik kifejezés rá, mennyire. Ennek sikerülnie kell. Bekanyarodva az utcába, már meg is pillantotta a rendőrautót, lefékezett mögötte, vett egy mély levegőt, majd kiszállt.

-           Jó napot! – biccentett a fiatal rendőr és kissé elpirult, ahogy kezet fogott a nőnek. Lara egy pillanat alatt felmérte, hogy zöldfülű még, de annyit még rá lehetett bízni, hogy idehozza a férfit.

-           Ő az? – kérdezte a kocsi felé bökve a nő, mire a rendőr megkopogtatta az ablakot, és a bent ülő kiszállt.

Lara igyekezett a tőle telhető legnagyobb tehetséggel megjátszani, hogy nem undorodik, de be kellett vallania, hogy visszataszítónak találta védencét. Bűzlött, koszos volt, a ruhák rongyban lógtak rajta, szakálla eltakarta az arcát és a szemébe húzott sapka sem sokat javított a helyzeten. Megállapíthatatlan korú volt, de Lara elhatározta, hogy ha beértek, jobban szemügyre veszi az aktáját és kidolgoz egy tervet. Az első pont a listán máris megvolt: FÜRDÉS!

-           Lara Grant vagyok! – nyújtotta felé a kezét, és csak reménykedett, hogy a férfi lesz oly udvariatlan, hogy nem fogja meg. Fellélegzett, amikor látta, hogy amaz a füle botját sem mozdítja, csak sapkája alól mered rá.

-           Fel kell kísérnem önöket, és kérem, ha nem boldogulna vele, csak hívjon, fél perc alatt itt vagyunk!

A lépcsőházban szerencsére senki sem volt, Lara majd’ elsüllyedt volna a szégyentől, ha valamelyik szomszédja meglátja, kit hoz haza, de bízott benne, hogy amikor legközelebb kijön a férfi, már egy új ember lesz. Elköszönve a rendőrtől, bekísérte a vendégszobába védencét, aki továbbra is csak némán mérte fel a terepet.

-           Kér valamit inni?

Semmi válasz.

-           Nem éhes?

Néma csend.

-           Hát jó. Akkor mondom a szabályokat. Maga nem mozdul ki ebből a szobából, csak ha már tiszta. Az elkövetkező egy hónapig itt fog élni, itt fog enni, inni, létezni. De mindenek előtt, fürödjön meg, mert bűzlik! Nyílik a szobából egy fürdőszoba WC-vel, de mielőtt szökésen törné a fejét, az ablak kicsi, nem fér ki rajta, ezek pedig be vannak rácsozva, a betörők miatt. Az ajtót mindig zárni fogom, ha egy kis neszt is hallok, ami arra utal, hogy kiszökne, csak hívom a rendőröket, akik fél perc alatt itt vannak. Van kérdése?

-           Az a rendőr teljesen magába habarodott… - közölte a férfi halkan, amitől Lara zavartan kapta el a tekintetét.

-           Örülök, hogy van hangja!

-           Mondjuk nem csodálom… - mosolyodott el sárgás fogait villantva.

-           Borotvát is talál a fürdőben, továbbá a fogkefét is tudom ajánlani! Később még benézek… Tényleg bűzlik! – jelentette ki a nő, majd sarkon fordulva ott hagyta a férfit, és bezárta az ajtót maga után.