Lara Grant magas sarkújával hangosan kopogott végig a zsúfolt folyosón, miután a csipogóján értesítették, hogy be kell fáradnia a központba. Bár igen sok dolga volt még aznapra, kénytelen volt így tenni, a munka az munka. A hangzavar és a tömeg ellenére mégis érezte, ahogyan elhaladva az emberek mellett, mind rákapják tekintetüket. Ennek több oka is volt. Amióta a központban dolgozott - lassan két éve-, mindenki tudatában volt, hogy az egész épületben kevesebb jobb dolgozó akad a nőnél, és erre roppant büszke volt. Nem volt könnyű New Yorkból átköltözni Los Angelesbe, mert bár gyönyörű város volt mindkettő, ő mégiscsak a nagy almában nőtt fel, ismerte minden zegzugát. Próbált inkább arra összpontosítani, hogy áthelyezésével a munkáját ismerték el, s nagyobb szükség volt rá ebben a városban, ő pedig kíváncsian vetette bele magát az itteni munkába. Eredetileg pszichológusként dolgozott, de gyakran kérték ki a segítségét a függőségi osztályról, ahol alkohol-, drog és egyéb függőeket kellett kihúznia a sárból, többnyire siker koronázta törekvéseit, és a kollégái is mind tudták, ő a legjobb abban, amit csinál.

Az emberek bámészkodásának másik oka az volt, hogy Lara nem csupán okos és ravasz volt, de gyönyörű is. Sötétbarna haja csokoládé színben fénylett, kapucsínó színű szeme intelligenciát, ugyanakkor gyengédséget tükrözött, telt ajkaitól minden férfi megőrült volna. A bőre sápadt volt, más nőnek természetellenesen állt volna, de Larának nem. Öltözékét tökéletesen válogatta össze, bár nem volt divat őrült, mégis stílusos ruhatárral büszkélkedhetett.

Az órájára pillantott, nemrégen múlt reggel 10 óra. Mi lehet az ilyenkor, a tárgyalások később kezdődnek. Kíváncsian baktatott tovább főnöke irodája felé, és amikor megpillantotta az ajtót, bekopogott.

-           Tessék!

-           Jó reggelt főnök! – mosolygott rá a nő, amikor belépett, majd leült az egyik székre, a férfival szemben.

-           Lenne számodra valami!

-           Amikor így kezded, tudom, hogy szar melót kapok… - jegyezte meg Lara – Ki vele Stan!

Stan cápa mosolyt villantva nézett vissza rá és vastag szivarját lerakta a hamutartó szélére, amíg egy dossziét lapozgatott.

-           Ne így állj hozzá a dolgokhoz…

-           Szóval tényleg az… - nyújtotta kezeit a mappáért, s amikor megkapta, érdeklődve fellapozta. Nem tetszett neki, amit lát.

-           Ez a szerencsétlen fickó megint kis híján halálra kokózta magát, a felügyelő tisztje lemondott róla. Többször is ítélték már el kábítószer birtoklásért, de mivel csak magára veszélyes, feltételesen szabadon engedték. A feltétel az volt, hogy elvonóra megy, amiket többször végig is csinált, de hiába. Az elvonók után jelentkeznie kellett volna minden nap a felügyelő tisztjénél fél évig, de egy hétig sem bírta…

Lara érdeklődve olvasta a feljegyzéseket, ennyi idő után már nem érdekelte sem az illetékes neve, sem kora, automatikusan a bűnlajstrom sorait olvasta és az anyagokat, melyekhez hozzá nyúlt.

-           Nem csodálom, hogy lemondott róla…

-           Te vagy a legjobb a szakmában…

-           Ennyire azért én sem vagyok jó Stan, ez az ember nem tud meglenni anyag nélkül, azon sem csodálkoznék, ha megvágná az ujját és vér helyett kokain szóródna ki.

-           A családja kifejezetten téged kért rá. Tudom, milyen lyukban laksz, ha ezt a melót megcsinálod, végre kiköltözhetsz a parthoz közel…

-           Már nem kell hozzá sok… - Lara ajkai elkeskenyedtek, gyűlölte, ha más a keresetével jön. Nem keresett keveset, ám mégsem eleget ahhoz, hogy olyan lakást engedjen meg magának, amilyenről álmodott. Minden munkát elvállalt, még a legkeményebb diót is, hogy egy kis plusz pénzhez jusson, de ez még neki is sok volt.

-           Bent a srácok már fogadást kötöttek rád!

-           Manipulálásban jó vagy… mennyi időm van rá?

-           Tegnap volt a tárgyalás, amire belőve érkezett. Egy utolsó esélyt adott neki a bíróság, és ha a következő tárgyalásig tiszta marad, elengedik. Csak a csoda segíthet rajta Lara, de te érted a dolgod.

-           Mennyi? – nézett a férfi szemeibe kitartóan a nő. Valami nem stimmel, Stan mindig megmondja mi a helyzet, de már percek óta csak kertel és terel.

-           Hát…

-           Mennyi?

-           Egy hónap!

-           Tessék? – Lara azt hitte, menten leájul a székről – Egy hónap? A legdurvább eseteknél is minimum 6 hét, az elvonókban is az a legkevesebb intervallum, én pedig kapok négy hetet? Erre a fickóra? Nem fog menni Stan! – állt fel Lara.

-           Értem, nos, érthető, hogy te sem vállalod. Úgy tűnik, ide profibbak kellenek, de azért kösz, hogy megnézted. – vette fel a szivarját a férfi és hátat fordított a nőnek, mélyet szívva közben kedvenc „desszertjéből”.

-           Menj a fenébe! – viharzott ki az irodából a nő, s Stan visszafordulva elégedetten látta, hogy a dossziét is magával vitte.