-           Nem… - hátrált Claire, miközben végigmérte Tomot. Mi ez az egész?

-           Várj! – indult el felé a férfi.

-           Nem. Nem lehet. Nem, nem.

-           Megmagyarázom!

-           Nem. Nem! – rohant ki az ajtón.

-           Tom? – nézett a férfira Pierre magyarázatot várva.

-           El fogom magyarázni, de most… kérem… - nézett a kijárat felé kétségbeesetten. Pierre nagyot sóhajtott.

-           Nem tudom, mi ez, de… menjen. Talán még eléri.

-           Köszönöm!!! – rohant el Tom, szinte porfelhőt hagyva maga után.

-           Claire! – hallotta maga mögött saját nevét a nő, mégsem lassított, csak sietett tovább az utcán nagy léptekkel, már az sem érdekelte, hogy szúr az oldala a rosszul vett levegőtől. Nem érdekelte már semmi.

-           Claire! – kapta el a karját maradásra bírva Tom- A dolog kétoldalú, amint látom, nem én vagyok az egyetlen, aki hazudott.

-           De ekkorát? – csattant fel a nő – Étteremtulajdonosnak mondtad magad!

-           Ahogyan te modellnek magad! – vágott vissza.

-           Vannak kis és nagy hazugságok Tom!

-           Ez nem erről szól, ki hazudott nagyobbat, mindketten hazudtunk!

-           Pontosan! – mondta halkan Claire- Az egész egy tévedés… - fordult sarkon, Tom pedig úgy állt ott, mint akit leforráztak. Képtelen volt felfogni a történteket. Amikor észhez tért, már hiába kereste a nőt, sehol sem volt, ő pedig összeroskadva indult haza, nem tudott visszamenni az étterembe így. Nem modell, asszisztens. Nem is a hotelben lakik, elvesztette. De Pierre! Ő tudja, melyik cégnél dolgozik. Mert felvenni a telefont biztosan nem fogja.

            Claire az erkélyen ült egy pokrócba csavarva és a kikötőt nézte. Sötét volt már, a Szajnán csupán néhány kisebb komp haladt, hullámzó fényt hagyva a víz felszínén. A távolban az Eiffel-torony fényei is látszottak, de valahogy most nem volt olyan gyönyörű, mint eddig. Hirtelen minden olyan fullasztóan giccsesnek hatott, már nem érezte Párizs különleges lehetőségeit, az egész már csak a szerelemről szólt, de Claire nem akart tudomást venni erről az üzenetről. Szerelem. Mi értelme van az egésznek? Behunyta a szemét, már csak egyedül akart lenni a sötétben, elbújni valahová, ahol a sebeit nyalogathatja. Csalódott Tomban és csalódott magában is. Mindketten hazudtak, s igaza volt a férfinak, teljesen mindegy, kié volt a nagyobb. A hazugság az hazugság, nincs mentség. Az egész kapcsolatuk ezen alapult, az egésznek semmi értelme.

-           Akkora hülye vagyok… - mosolyodott el már kínjában.

Tudhatta volna, hiszen annyi jel volt, mégis vak volt. Például, amikor a Keppler hotelban találkoztak, Tom felszolgált. Claire pedig bevette, hogy ő a tulaj, csupán inkognitóban van. Elment az esze. És amikor a piacon találkoztak, nyilván nem ellenőrizni ment oda sem. És Tom pedig minden további nélkül hazudott neki. Mert nem bízott benne. De vajon Claire miért hazudott?

Nem az fájt neki, hogy Tom nem gazdag, sőt meg is könnyebbült, hanem az, hogy az egész, amit igaznak hitt, hazugság. Honnan tudja, mi volt igaz, s mi volt hamis? Hogyan higgyen Neki ezek után? És Tom hogy hihetne neki. Elszúrták az egészet… ennek így semmi értelme. Már semminek sem volt értelme.

Amikor a telefonja ismét megszólalt, felkapta a fejét és hatalmasat dobbanó szívvel vette tudomásul: megint Tom az. Talán beszélnie kellene vele. Csak még egyszer. Talán számítana valamit, talán meg tudnák beszélni. Talán…

-           Nem veszi fel… - dobta le a telefont az ágyra Tom, öccse pedig nagyot sóhajtva ült le mellé.

-           Sajnálom…

-           Te elhiszed ezt az egészet? Mert én ezen agyaltam egész nap, és képtelen vagyok felfogni ezt. Miért hazudott nekem?

-           Amiért te neki… az egész egy hülye félreértés volt.

-           Tudom, hogy találkoznunk kellett, érted? Ennek így kellett történnie. Hülyén hangzik, tudom. De… de akkor is. Amikor megláttam őt, úgy éreztem, hogy végre megtaláltam valamit. Valamit, amit eddig kerestem. Valakit… ennek nem lehet vége csak így. Még rendbe hozhatnánk.

-           Talán ő nem akarja… - mondta halkan testvérének.

-           Nem csak az én hibám volt, mindketten hazudtunk. Istenem, miért nem mondtam meg neki előbb. Sokkal előbb. Egyáltalán miért hazudtam neki? Elment az eszem?

-           Csupán féltél…

-           Ez nem mentség.

-           Tom az Isten szerelmére, ne ostorozd már magad, ami történt, megtörtént! Ma már nem tehetsz semmit sem! Holnap keresd meg és beszélj vele!

-           Az lesz!