-           Elég gyakori név ez errefelé, az a Claire, akit keres, szerintem már elment! – magyarázta ki a nőt Ava, Claire csak bámult kukán, neki már nem volt ennyi lélekjelenléte.

-           Oh…

-           Egy ital igazán jól esne! – húzta onnan a szupermodell és Claire megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már alig várta, hogy otthon lehessen, úgy érezte, már csak ott lehet őszinte. Hazudik Tomnak, hazudik ennek a férfinak, az élete pár hete a feje tetejére állt. Amióta találkozott Vele. Talán minden jobb lett volna, ha nem ismerik meg egymást. Igen, valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne az élet. De ugyanolyan szürke is. Nem tudna elvigyorodni, amikor eszébe jut az a sétálós éjszaka, amit a férfival töltött, amikor megnézték a nevezetességeket, annak ellenére is, hogy már jó ideje élnek Párizsban, amikor táncoltak az Eiffel-torony alatt, amikor… amikor először megcsókolta. Nem lenne libabőrös, akárhányszor csak rá gondol, és az eddig vele eltöltött időkre, napokra, hetekre, a véletlen összefutásokra, amiket próbált a véletlennel magyarázni, pedig igenis a sors volt. Elrendeltetett, hogy találkozzanak. Akkor mégis miért hazudott neki? Az is lehet, hogy megértené.

-           Szia! – köszönt rá valaki, amikor késő este végre elszabadult a rendezvényről és hazafelé indulhatott. Azonban alig intett le egy taxit, Tom rohant át hozzá a túloldalról és zárta erős karjaiba szerelmét. És Claire már semmi mást sem tudott, csak azt a tényt, hogy mennyire imád a karjaiban lenni. Ja, és azt, hogy szerelmes…

Hiába tagadta volna le, de egyáltalán miért tette volna? Csupán kimondani nem volt még képes rá. Az már lenne valami és ő még nem készült fel komoly érzelmekre, hiszen az egész kapcsolatuk hazugságon alapult…

-           Szia… - bújt hozzá szorosan, kiélvezve, amíg még megteheti, attól félt, bármikor vége lehet ennek a csodás álomszerű állapotnak. Bárcsak ne lenne gazdag. Bárcsak egyszerű ember lenne, ahogyan ő. Fogalma sem volt róla, mennyire különlegesnek tartja őt a férfi, korántsem átlagos nőnek, hanem valami sokkal többnek. Magának sem tudta még megmagyarázni.

-           Baj van?

-           Nem bújhatok hozzád minden különösebb ok nélkül? – mosolyodott el Claire és felnézett rá.

-           De igen, sőt ragaszkodom hozzá… - harapott alsó ajkába Tom és a lány ajkaira hajolva csókolta meg.

-           Kicsit elfáradtam, ennyi az egész! – sóhajtott fel Claire jólesően.

-           Szegénykém! – indultak el az utcán kézen fogva és egymás kezét cirógatva közben – Az öcsém is ott volt ma, képzeld. Említettem már, hogy van egy öcsém?

-           Rémlik valami…

-           Biztosan látott téged, csak nem tudta, hogy te vagy az!

-           Tényleg? – kérdezte Claire szinte fejhangon.

-           Ühüm… Biztosan hazaért már, mit szólnál, ha felmennénk hozzánk és bemutatnálak neki?

-           Nem! – vágta rá a nő halálra vált arccal.

-           Oh… biztosan fáradt vagy, csak nekem sokat jelentett volna, de akkor majd…

-           Tom, nekem el kell valami mondanom…

-           …pedig biztosan imádna téged, ahogyan én is, gondold meg! – kérlelte továbbra is, Claire pedig úgy érezte, kezd veszíteni.

-           Nem is tudom…

-           Hamar döntsd el, mert már itt is vagyunk! – álltak meg egy lakóépület előtt. Nagyobbra számított, sokkal nagyobbra, de talán ez csak az egyik lakása volt, biztosan több is van neki, hiszen gazdag, megteheti.

Erre mégis hogyan mondjon nemet? Egy vadidegennek probléma nélkül bevallotta, hogy nem modell, Tomnak miért nem megy? Azért, mert a vadidegen véleménye nem érdekli, de Tomé már annál inkább. Az már csak egy szerencsétlen véletlen, hogy az Ő öccse volt. Ha most kell lebuknia, hát nincs mit tenni. Most, vagy soha!

Amikor felértek a lépcsőn, megálltak az ajtónál és Tom felé fordult.

-           Még meggondolhatod magad…

-           Csak nehogy aztán te gondold meg magad… - súgta Claire elszoruló torokkal, már érezte a vesztét, talán ezek az utolsó pillanatok, melyeket még úgy tölt el, hogy nem okoz csalódást Tomnak.

-           Hogy érted? – ráncolta a homlokát a férfi.

-           Sehogy… essünk túl rajta!

-           Imádni fog, ne izgulj… - simogatta meg az arcát mosolyogva, majd előhalászta a kulcsait.

-           Ő lehet, de te?

-           Hm? – nézett vissza rá, de Claire csak megrázta a fejét, hogy semmi érdekes, így Tom kizárta az ajtót, betolta maga előtt a nőt, majd elkiáltotta magát:

-           Megjöttünk!