Claire eleinte kissé veszélyezve érezte magát, nem szokott hozzá az ekkora nyilvánossághoz, mindig is a háttérben maradt, ám most nem tehette. Azon kívül sok híres tervező jelen volt, de miután jó párral elbeszélgetett, rájött, ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Fesztelenül cseverészett, aztán meglátott egy ismerőst a tömegben. De… Mi ez a ruha, ráadásul felszolgál. Az nem lehet, vagy mégis?

-           Tom? – szólította le a férfit.

-           Nocsak, Claire! – fordult felé Tom igyekezve rémületét palástolni – Maga gyönyörű…

-           Merci, de… maga felszolgál?

-           Ó igen, igen. Halkabban kérem, inkognitóban vagyok!

-           Micsoda? – nézett körbe a nő óvatosan – Ez is olyan ellenőrzőkörút?

-           Olyasmi! Tudja az emberek általában a hátam mögött beszélnek az étteremről, de engem az őszinte vélemény érdekel…

-           És beöltözött pincérnek? Mint az álruhás király története? – mosolyodott el Claire.

-           Olyasmi!

-           Akkor ma este nem táncolunk…

-           Ami nem jelenti, hogy máskor sem…

-           Máskor nem biztos, hogy jó… - nézett fel a szemeibe Claire kacéran.

-           Mikor és hol? – kérdezte zakatoló szívveréssel a férfi.

-           Nem is tudom… amikor legközelebb találkozunk!

Tom mosolyogva nézte, amint a nő visszatér korábbi beszélgetőpartnereihez. Olyan boldog volt ettől a néhány lopott perctől, hogy féltékeny sem volt.

-           Mi volt ez az egész bájcsevely Kaulitz? – kérdezte a konyhában Pierre.

-           Bocsásson meg uram.

-           A jövője a tét, hát nem érti?

-           Értem én uram, a hölgy csupán a konyhát kívánta megdicsérni. Üdvözletét küldte a séfnek, mindössze ennyi történt!

-           Ó… valóban? – húzta ki magát Pierre büszkén- Milyen kedves kis teremtés…

-           Az, valóban az…

Hosszú este volt, Claire rengeteg emberrel beszélt, s közben a divathét is fel-felmerült. Sok jó ötlete volt, hamar megkedvelte az egész társaság. Ava bemutatta néhány modellnek is, de őket nem tartotta annyira szimpatikusnak, mint a szupermodellt.

-           Az újaknak még nincs annyi eszük, mint nekünk vén rókáknak! – magyarázta- Sok mindenben benne vannak, amiben nem kellene, de nem lehet hibáztatni őket, ez általában a menedzser hibája.

-           Miféle vén rókáknak? Maga is csak olyan… 25 éves, Maximum!

-           Ez aranyos! – mosolyodott el Ava- De nem talált. 37 éves vagyok drágám…

-           Komolyan mondja? – képedt el Claire – Maga nagyon jól néz ki, nem hiszem el!

-           Ezt bóknak veszem. Maga lehet 25 év körüli, igazam van?

-           Igen, annyi vagyok…

-           A maga korában én tizenötnek néztem ki… nem ez a normális. Maga fiatal és friss és erős. A nőknek úgy kell kinézniük, ahogyan maga! De a modell szakmában sajnos az a lényeg, hogy aki 14 évnél fiatalabb, az idősebbnek látsszon, aki 20 évnél idősebb, az pedig fiatalabbnak!

-           Értem.

-           Menjen csak haza és pihenje ki magát. Holnaptól pörgés van!

-           Rendben. Magának nem lesz már szüksége semmire sem a mai nap folyamán?

-           Mindjárt éjfél, már csak egy forró fürdőre vágyom, köszönöm! Jó éjt Claire kedves!

-           Merci! Bonne nuit!

Amint Claire kiért a hotelból, már nem is volt fáradt. A langyos nyári éjszaka felpezsdítette, kedve lett volna körbejárni az egész várost.

-           Maga gyönyörű… - szólt egy férfihang a lépcső aljáról.

-           Tom… - mosolyodott el- Maga mindig megjelenik…

-           Talán baj?

-           Azt nem mondtam!

-           Jöttem behajtani a táncot! – mosolygott fel rá a férfi.

-           Már nem hallok zenét, sajnálom… - nézett fel rá a nő, amikor mellé ért.

-           Tudja mit hallok én? – nyújtott oda egy szál gyönyörű rózsát, Claire pedig boldogan elvette. Megfeledkezett minden aggályáról, csak Tomot látta és nem akarta, hogy véget érjen a pillanat.

-           Mit? – hallgatózott a nő is.

-           Nem halja? – súgta.

-           Nem…

-           A séta hangja! – húzta magával nevetve a nőt, s szép lassan elindultak a járdán.