-           Család? – kérdezte Claire.

-           Németországban élnek a szüleim, egy öcsém van, vele lakom itt. Magának?

-           Nincs! A szüleim már régen nem élnek, testvérem sosem volt. Gyerekkor?

-           Jó, sőt nagyon jó! Kihasználtam minden percét, szerencsés vagyok, hogy olyan édesanyám van, mint amilyen. Mindig türelmes volt hozzám, pedig igazi kis ördögfióka voltam.

-           Hm… - mosolyodott el a nő. Ebben az egyben biztos volt, ahogy belenézett azokba a komisz és pimasz barna szemekbe. Igazi vad tűz lobog bennük, akárcsak a gazdájukban.

-           Magának?

-           Az én szüleim voltak a legjobbak! Mindig imádtak engem és én is őket. Egyszer nagyon beteg lettem és kiderült, hogy allergiás vagyok a kutyaszőrre, pedig mindig is akartam egyet. Akkor apám beöltözött kutyának és egész nap velem játszott, mintha kutya lett volna. Emlékszem, könnyesre nevettem a szemem. Ilyen emlékeim vannak róluk. Tudja, a legszebbek… - kortyolt a borba Claire elgondolkodva- Gondolom akkor rossz tanuló volt.

-           De még milyen rossz. De az öcsém nagyon megszidott és kezelésbe vett. Nem hagyta, hogy rosszabb jegyet vigyek haza nála, így ugyanolyan jegyekkel végeztünk mindketten. Örökre hálás leszek neki ezért.

-           Ez kedves…

-           Az. Imádom a fejét, maga is kedvelné… Munka?

-           Munka… ó! Munka! – nézett a karórájára rémülten- Uram Isten, mennem kell a próbára! – pattant fel a székről Claire.

-           Milyen próbára?

-           Én öhm… öhm… - Claire el akarta mondani neki, tényleg el akarta, hogy csak egy egyszerű asszisztens egyszerű fizetéssel, egyszerű élettel. De nem akarta, hogy a férfi csalódjon benne, még ha többet valószínűleg nem is találkoznak. Kétségbeesetten viaskodott magával, végül már csak azt hallotta, amint azt mondja: - Modell vagyok…

-           Modell? Hm, nem is lep meg ilyen arccal… maga gyönyörű…

-           Me…merci… - jött zavarba a nő, sokkal inkább a hazugságtól, mint a bóktól. Muszáj volt mennie, mielőtt meggondolja magát. És mielőtt elkésik és kirúgják – Nézze, nekem tényleg mennem kell… Még a szállodába is…

-           A Keppler Hotel? Ott lakik?

-           Tessék?

-           Ott lakik, igaz? Ott találkoztunk először és ma is onnan jött ki…

-           Oh… oui ott… ott lakom… - sütötte le szemeit bűntudatosan – Minden jót magának Tom, üdvözlöm az öccsét… - sietett el, majd az utcán gyorsan leintett egy taxit.

Tom villámgyorsan rendezte a számlát és a nő után eredt, aki pont akkor szállt be a taxiba.

-           Várjon! Mikor látom újra?

-           Au revoir Tom… - köszönt el az ablakon át, aztán a kocsi elhajtott.

Tom nézte, ahogy elmegy, ahogy ismét elveszíti őt, bár még meg sem szerezte. Kellett neki a nő, egyszerűen csak akarta, hogy az övé legyen, még ha tudta is, hogyha kiderül, hogy ő csak egy egyszerű mosogatófiú, többé szóba sem áll vele. Az órájára nézett, majd rohanni kezdett, mielőtt ő is elkésik.  Nem kockáztathatja meg, hogy kirúgják, nehezen jutott be ide és most már nem adhatja fel.

-           Késtél két percet! – korholta le a séf, Pierre.

-           Ne haragudj, nagy volt a forgalom! – vette fel kötényét sebesen a férfi.

-           Tudod, hogy nem nekem kell elszámolnod. De ha nem veszed komolyan ezt a munkát…

-           Pontosan tudod, milyen komolyan veszem! Reggel én jövök a legkorábban, a piacra is én rohangálok friss alapanyagokért és…

-           Nem tehetek mást. Ha feljebb akarsz jutni a ranglétrán, meg kell büntetnem téged.

-           Két perc miatt?

-           Egy perc miatt is, ha kell. Ez egy híres étterem, ahol semmilyen hibát nem ejthetünk, különben nem jönnek vissza. A Keppler Hotel részben nekünk köszönheti sikerét. Keményen megdolgoztam én is a helyemért, ugyanazt a lelkesedést akarom látni rajtad is.

-           Bocsánat Pierre… - sóhajtott lemondóan Tom. Már megtanulta, ha akar valamit az élettől, gyakran fejet kell hajtania, hogy azt elérje.

-           Ma te mosol fel, ha végeztünk és holnap neked kell megrendelned a piacon az árut.

-           De… - holnap az öccsével akart reggelizni, hogy beszélhessenek egy kicsit, de így már hatkor kint kell lennie- Rendben…

-           Ez a beszéd! Gyorsan aprítsd fel a zöldségeket, nem érünk rá egész nap!