A fájdalom először a térdeit érte, majd a védekezőn maga elé tartott tenyereit. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogta, mi történt.

-           Bocsásson meg, annyira sajnálom! – húzta fel egy erős kar a földről.

Barna szem, koromfekete bozontos rövid haj, vastag ajkak, halvány borosta, csontos arc és magas izmos testalkat. Felnézett a férfira, aki fellökte, s nyomban elpárolgott minden haragja. Egyszerűen nem érzett semmit, csak ürességet, fogalma sem volt, mit mondhatna, teljesen lefagyott.

-           Jól van? Kisasszony! – legyezte meg tenyerét a nő arca előtt.

-           Hm? – kapott észbe Claire – Oui! Au revoir! – fordult sarkon zavartan. Minél hamarabb el akart tűnni onnan, de azok az ismerős karok megállították.

-           Várjon!

Kiejtése alapján amerikai lehetett, vagy talán német, de Claire kristálytisztán értett mindent, elvégre amerikai volt, s csak pár éve költözött a gyönyörű Párizsba.

-           Jól érzi magát? – kérdezte újfent a férfi- Kérem, elviszem egy orvoshoz, ha…

-           Nem, nem, jól vagyok! – mondta most már ő is angolra váltva.

-           Amerikai?

-           Oui! Én… nos, nekem mennem kell, tudja…

-           Bocsásson meg még egyszer! Ha jóvátehetném valahogy… mondjuk egy vacsorával?

-           Bocsásson meg, de nem vacsorázom idegenekkel…

-           Ó értem… - bólintott beletörődve a férfi, de a következő pillanatban el is mosolyodott – A nevem Tom! Tom Kaulitz. Most már nem vagyok idegen, nemde?

Claire felnézett a szemeibe, majd lassan rámosolygott. A férfi kezdte levenni a lábáról.

-           Az én nevem Claire! – bólintott, de nem árulta el a teljes nevét, biztos, ami biztos, mindig is óvatos volt. Nem ismeri ezt az embert, bárki lehet, akármilyen jóképű is legyen.

-           Áll a vacsora?

-           Nem is tudom… Ha lesz elég erőm elvánszorogni fájós térdeimen…

-           Küldök magáért egy helikoptert!

-           Magángépe nincs véletlenül?

-           Most épp másik országban hagytam…

-           Milyen nagy kár…

-           Limuzin?

-           Egy taxi is bőven megfelel… - nevette el magát a nő.

-           Hát jó, ha beéri annyival, nincs mit tenni! – mosolygott a férfi szélesen – Mikor?

-           Ha újra találkozunk! Au revoir Tom… - intett neki, majd gyors léptekkel elsétált. A férfi percekig csak nézett utána, valahogy a nő egész lényéből olyan energia és frissesség áradt, ami csak úgy húzta őt maga után, akár a mágnes. Meg kell ismernie. De már elment, s ő hagyta. Bolond. Felnézett a szállodára, ahonnan kijönni látta. Akkor valószínűleg itt lakik, tehát minden bizonnyal gazdag. Mi dolga lehet Párizsban? Talán csak átutazóban van, vagy városnézésre jött? Nem hitte, hogy turista lenne, nem úgy volt öltözve, hanem mint aki gyakran jár erre. Egy gazdag és önálló nő, aki a világot járva utazgat…

-           Mit képzelsz Tom, nem vagy te hozzá képest senki sem… csak egy elfeledett sztár… akinek már annyi pénze sincs, hogy egy éjszakát eltölthessen egy ilyen helyen… - nézett fel az épületre. A régi szép idők, amikor még ő is a világot járta és bármit megengedhetett magának. Akkor még szinte gyerek volt, 20 éves. Most 30, s az emberek elfeledték. Már nem ismerik meg, már nem hívják sehová. Már ő is csak olyan ember, mint bárki más. Aki úgy érezte, hogy már csak Párizs az utolsó esélye az öccsével együtt. Nem éltek olyan rosszul, nem éheztek. De nem egy kétszobás lakáson osztozkodni volt a legnagyobb álma. Mindenesetre jól megvoltak ők ketten, igazán nem panaszkodhattak, volt állásuk, még ha nem is a legjobb. Az öccse, aki történetesen az ikertestvére is volt, asszisztens volt egy divatügynökségnél. Tervezőknek dolgozott és imádta. Jó neki…

            Tom sosem fogadta el igazán, hogy gyerekkori álmainak vége, de mindig is optimista volt, így igyekezett az újra koncentrálni és megállni a helyét a való életben. Szakács volt, pontosabban még csak a mosogató fiú szerepét osztották neki, de tudta, hogy hamarosan eljön a perc, amiért annyit dolgozott. Lassú folyamat volt ez, de tudta, hogy képes elérni azt, hogy egyszer szakács és séf lehessen, érezte a zsigereiben, hogy sikerülnie kell. Márpedig hol máshol sikerülne ez, mint Franciaországban, az ízek országában?