-           Ne mondj semmit, tudom, mi vagyok… - sóhajtott Tom elkeseredetten, amikor bátortalanul anyja arcára nézett történetének a végén.

-           Tom…

-           A legrosszabbat hozza ki belőlem, érted?

-           Tom…

-           Tudom, mit akarsz mondani anyu. És igazad van!

-           De…

-           Igen, tudom. Elszúrtam. Megint! Nem estem véletlenül fejre a szülésnél? Vagy elcseréltek a kórházban, én nem lehetek Bill testvére, hiszen neki ott van Kate és a kapcsolatuk tökéletes.

-           Tom Kaulitz Trümper, beszélsz itt össze-vissza nekem itt badarságokat, lennél szíves elhallgatni? Fogalmad sincs, mit gondolok, ahogyan azt a szavaidból kivettem. Sajnos nem ismerem még Megan-t, így ne várj tőlem objektív választ, de egyébként is téged védenélek. Szóval nem, nem vagy hülye, csak túlságosan is szenvedélyes. Gyorsan belelovalod magad a dolgokba, s aztán ugyanolyan viharral térsz másfelé. Meg kell tanulnod kicsit lehiggadni és úgy szemlélni a dolgokat.

-           Szóval mégis az én…

-           Halgass el! Mindazonáltal. Szeretném megismerni őt! Nemsoká vége a jó kis langyos őszi időnek, Gordon még szeretne egy kerti partit a születésnapján a hétvégén. Azt szeretném, ha Megan is eljönne.

-           ÉN hívjam el?

-           Nekem mindegy, hogy te, vagy Kate, vagy Bill, vagy akár én. De itt kell lennie. Elcsavarta a fiam fejét, a minimum az, hogy megismerem, milyen.

-           Felesleges, azt én is el tudom mondani neked. Fantasztikus. Ennyi…

-           Akkor nekem kell felhívnom…

-           Jó, jó, szólok Kate-nek, hogy hívják fel. Mi most rosszban vagyunk, nekem fel sem venné…

-           Lesz ez még így se! – vigasztalta Simone – És most segíts kitalálni, miket vegyek a hétvégére?

-           Szia! – huppant le Megan Robert mellé a kávézóban.

-           Hogy vagy? Rendeltem neked is egy kávét.

-           Köszi…

-           Mi történt, miközben telefonáltunk? Valami össze-visszaságot hallottam.

-           Az is volt. Először is egy férfi támadt nekem, hogy tönkre tettem a kapcsolatát az egyik tanácsommal. Tom a semmiből jelent meg, és mentett meg. De aztán… az a ridegség, ami áradt belőle… - Megan-t a hideg is kirázta az emlékre – Nem értem őt. De elmenőben azt mondta, hogy üdvözöl téged.

-           Akkor féltékeny, ez ilyen egyszerű…

-           Gondolod?

-           Tudom.

-           Én csak azt nem értem, hogy miért nem képes bennem bízni? Adtam rá neki valaha is okot arra, hogy bizalmatlan legyen? Soha. A New York-i utam előtt is támogatott, de amikor ott voltam már nem. Nem értem.

-           Pláne azok után, hogy miatta mentél…

-           Nem miatta mentem Robert, magam miatt, és mert hívtak.

-           De ő írta azt a cikket, és ha nem írja meg, akkor nem hívnak, nem?

-           Milyen cikket írt ő meg? Nem értem…

-           Hiszen benne volt az újságban. A feleségem Tom csatornájánál dolgozik, a rólad szóló cikket, ami ürügyén felhívtak téged, Tom írta…

-           Az nem lehet…

-           De igen.

-           Hiszen a munkámat semmire sem tartja, ezt vagy ezerszer a fejemhez vágta!

-           Mondani bármit lehet…

-           Tom írta azt a cikket… - fogta fel végre a nő és halványan elmosolyodott.

-           Bizony…

-           Rólam.

-           Igen.

-           A munkámról… mégis tartja valamire…

-           Ezek szerint.

-           Ajj Robert! – sóhajtott fel elkeseredetten Megan – Én már nem értek semmit!