-           Szia kislány… - simogatta Emma fejecskéjét Tom mosolyogva.

-           Tom…

Halk hangot hallott maga mögül az ajtóból, felesleges volt hátra tekintenie, pontosan tudta, ki áll ott. Állkapcsa megfeszült az elfojtott indulattól, majd felegyenesedett.

-           Aludj tovább kicsim… - azzal kifelé indult a szobából, de Megan útját állta.

-           Beszéljünk.

-           Beszélgess magadban!

-           Mi ez az egész?

-           Ez? Egy felesleges párbeszéd.

-           Mit kerestél nálam, mire készültél és az Isten szerelmére…

-           Szerelmére? – kacagott fel Tom gúnyosan – Az emberek gyakran dobálóznak olyan szavakkal, melyek jelentését nem is ismerik.

-           Mi a fene bajod van? – Megan kezdte elveszíteni a türelmét – Mit kerestél nálam?

-           Semmit.

-           Bill aggódik érted. És én is. Mostanában nem vagy önmagad, valami történt.

-           Komolyan sejtésed sincs?

-           Elég legyen már ebből a mellébeszélésből, beszélj, mert addig én nem eresztelek… - Megan kitartóan állt az ajtóban.

-           Valóban? – Tom cápaszerű mosolyt villantott, és a következő pillanatban a falhoz préselte a nőt és a szemeibe nézett- Gondolod, majd te visszatartasz? Rendben. Bill kedvéért eljátszok mindent, hogy minden oké, jól vagyok, minden szép és jó. De rólad nem akarok hallani…

-           Te voltál, aki nem bízott bennem!

-           És lám, igazam is lett.

-           Ezt meg hogy…

-           Mesélj nekem kedves Megan, milyennek ismertél meg engem a kezdetekkor? Hm? Kíváncsi vagyok…

-           Tom…

-           Te akartál beszélgetni, én csak kérdeztem valamit…

-           Előbb engedj el…

-           Előbb válaszolj!

-           Olyannak… olyannak ismertelek meg, aki falja a nőket, megszerzi, amit akart… s aztán tovább ad rajtuk, mintha csak alsóneműt cserélne…

-           Tömör és lényegre törő. És tudod miért van így?

-           Nem.

-           A magadfajta nők miatt.

-           Nem értelek. Milyen az én „fajtám”? – Megannak fájtak ezek a szavak, mi ütött Tomba, miért ilyen ellenséges? Egy utolsó kapcarongynak érezte magát a karjaiban és gyűlölte ezt az érzést. Tom undorodva nézett le rá, s ettől elpárolgott minden megmaradt önbizalma.

-           A tipikus hitegető, megszerzitek, amit akartok, aztán töritek és zúzzátok szerencsétlen áldozatok szívét. Mondjak valamit? Amiért régen gyűlöltél, nos… pontosan olyan vagy te is.

-           Nem igaz… - lábad könnybe a szeme a szavak hallatán, melyek tőrként fúródtak a szívébe – És te sem vagy ilyen…

-           Újabb tévedés.

-           Nem. Valami történt és így, vagy úgy, de kiderítem, mi.

-           Sok sikert. De míg ez megtörténik, köszöntsd köreidben a régi új Tomot.

-           Nem!

-           De igen! – erőszakosan csókolta Megan-t, aki úgy kapálózott ellene, ahogyan csak végtagjai bírták. Más körülmények között viszonozta volna a csókot, de nem most. Tom nem lehet olyan, mint régen, ő minden napra úk nőt szerzett és… mi van, ha már szerzett is. Ha valakire már le is csapott? Abba belehalna.

Olyan hirtelen engedte el, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát, de még meg tudott kapaszkodni a falban.

-           Hogy tetszik? – kérdezte Tom.

-           Sehogy. Ez nem te vagy!

-           Még mindig nem érted! Éppen ez vagyok én… na szia.

-           Várj! – kapta el a karját Meg és félve kérdezte – Ugye te… te lefeküdtél valakivel azóta, hogy én hazajöttem…

Tom nem válaszolt, helyette undorítóan pimasz vigyorral szegte fel a fejét és úgy nézett vissza a nőre. A választ egy hatalmas igennek lehetett értelmezni és Megan úgy érezte, hánynia kell. Úgy engedte el a karját, mintha megégette volna, amin Tom szintén jót mulatott, majd lement.

-           Minden oké öcsi! – veregette vállon Billt az asztalnál, amikor visszatértek, de Meg csak szó nélkül visszaült a helyére, erőltetett magára egy mosolyt, s meg sem szólalt az ebéd végéig.