Megan fáradtan nyitott be lakásának ajtaján, de már csak a nappaliban fogta fel igazán, mi volt a szokatlan. Az ajtó nem volt bezárva! Valaki volt/van a lakásában, vagy ő hagyta nyitva? Nem, az nem lehet, tisztán emlékezett rá, hogy bezárta. Motoszkálást hallott a hálószoba felől, halálra rémült. Az a valaki még mindig itt van. Éppen kirabolják őt? El kell tűnnie, különben talán még bántják is. Lábai nem akartak engedelmeskedni, a szoba felé vették az irányt és halkan osontak tovább. Az ajtó tárva nyitva volt, egy sötét alak pakolt valamit egy zsákba az ágyról, valamit, ami apró volt és darabokból állt. Csak a gyertyák világították meg a helyiséget, Megan remegő kezekkel oltotta fel a villanyt.

-           Tom? – nézett a férfira döbbenten – Te mit keresel itt? Hogy jutottál be? Mi ez az egész? Azok… rózsák?

-           Csak szirmok… és már semmit sem keresek itt… - tovább pakolta az apró szirmokat a zsákba, feldúltnak látszott, s közben rá sem nézett a nőre.

-           Mi ez az egész… - kérdezte Megan összezavarodva.

-           Mondtam… - fordult felé Tom, amikor végzett, de a tekintete egyáltalán nem tetszett a nőnek – Most már semmi… viszlát! – minden további szó nélkül otthagyta őt.

-           Várj!

Megan még hallotta a férfit elhajtani, de csak a szobát látta. Néhány rózsaszirom még a földön hevert, az illatos gyertyák is égve maradtak. Tom békülni akart, de… mi akadályozta meg benne? Mi történt? Mi ez az egész? Ez tényleg kezdett hasonlítani egy ócska szappanoperára, egyszerűen normális emberekkel nem történik ennyi félreértés. Ilyen rossz csillagzat alatt senki sem születhet.

-           Örülök, hogy ismét közöttünk vagy! – emelte fel poharát Kate és Megan-ra mosolygott az asztal fölött.

Amióta hazaért és Tom eljött tőle, nem találkozott a férfival, ennek már több napja. Nem tudta mire vélni a helyzetet, Tom pedig nem vette fel a telefont. Furcsa volt ismét látni, és még ha ő szemmel láthatóan igyekezett elkerülni a pillantását, jó volt újra a közelében lenni. Kate még aznap felhívta, hogy kikérdezze az útjáról, de mivel nem kapott sok választ, meghívta hétvégére ebédre. Csak azt felejtette elmondani, hogy a férfi is ott lesz. Most feszült csend támadt az asztalnál, Bill némán itta a borát, Tom pedig üres tányérját fixírozta, mintha bármelyik pillanatban étellel töltődne tele.

-           Köszönöm… - bólintott Megan.

-           Mesélj nekünk, milyen volt San Francisco?

-           Először is megismerkedtem egy…

-           Úgy hallom, Emma sír! – pattant fel Tom olyan gyorsan, hogy a szék is hátravágódott és hangos csattanással dőlt el a földön, de nem zavartatva magát, felviharzott az emeletre.

-           De hiszen… alszik… - mondta Kate a férfi után nézve – Nem tudjuk mi baja… - fordult Megan felé – Pár napja kibírhatatlan. Jobban, mint általában.

-           Ide figyelj Megan! – vette át a szót Bill – Én nagyon szeretlek téged és tisztellek. De Tom a bátyám. Fogalmam sincs, mi zajlik jelenleg közöttetek, hogy őszintén bevalljam, egy ideje én már semmivel sem vagyok képben. Hol együtt vagytok, hol külön, hogy sehogyan sem. Szenved. Tudom. Látom. És érzem.

-           Beszélek vele… - mosolygott rá Megan.

-           Köszönöm… - Bill tekintete hálát sugallt, őszintén aggódott a bátyja miatt.

-           Szeretném, ha végre minden tisztázódna.

-           Az lenne a legjobb… - értett egyet Bill.

-           Azt mondod, pá napja? – fordult Meg Kate felé.

-           Igen.

-           Hm…

-           Nos… hogy őszinte legyek, pontosan azóta, hogy… hogy megjöttél…