Megan önbizalma az óceán mélyén hevert, lent 10 994 méter mélyen a Mariana-árok fenekén. Rosszkedvű volt és csalódott, a Marc-kal való beszélgetés nem sikerült a legjobban, de ha tisztességesen nem akar játszani az a szerkesztőség, úgy neki nincs rájuk szüksége. Ők hívták őt ide, nem pedig fordítva.

Leszálva San Franciscóban, hívott egy taxit magának és bekapcsolta a telefonját. Néhány nem fogadott hívás várt rá, de már nem tudta megnézni, kiktől, mert a telefon azonnal csörögni kezdett. Tom Kaulitz volt a hívó fél.

-           Szia… - köszönt tömören Megan

-           Hallom, nem ment valami jól… - tudta, hogy a férfi együtt érzőn elhúzza a száját, hallotta a hangján. Könnybe lábadt a szeme a jóleső melegségtől, ami elárasztotta a szívét. Hiányzott neki a férfi, bármennyit is veszekedjenek.

-           Nem… De hátha itt…

-           Itt? Hol itt?

-           San Franciscóban.

-           Elmentél?

-           Természetesen.

-           Természetesen? Miért nem jössz már haza? Meg kell beszélnünk azt a múltkorit..

-           Majd megbeszéljük, ha hazaértem pár nap múlva, vagy maximum egy hét múlva.

-           A fenébe is, gyere már haza! – Tom eszméletlenül türelmetlen volt, ezt Megan is észrevette, hogy ne vette volna, majd’ kiszúrta a szemét.

-           Tom, nem vagy itt, mégis úgy érzem, hogy megfojtasz! Azt hittem, támogatsz, azt hittem…

-           Megfojtalak? ÉN fojtalak meg?

-           Igen. Hagyj nekem egy kis levegőt kérlek. Ez most fontos nekem.

-           És én gátolnám az álmaidat? ÉN?

-           Tom higgadj le, nem akarok folyton veszekedni veled. Majd megyek, amikor megyek.

-           Kislány, Tom Kaulitz-cal beszélsz, sokan örülnének a helyedért!

-           A helyemért? A HELYEMÉRT, Tom???

-           Jó, nem ez a megfelelő kifejezés, de…

-           Fogd a kifejezésedet és a helyemet és dugd fel valahová, ahol szerinted jó helyen van! – csapta le a telefont Megan feldúltan.

-           Egyszer megfojtom… - szűrte a fogai között Tom idegesen.

-           Egyszer megfojtom… - csapkodott Megan feldúltan és hangosan becsapta a taxi ajtaját maga után – Ezt nem hiszem el.

Remegő kezekkel vette át a szállodában a kulcsát és sietve trappolt el a liftig.

-           Kinek képzeli ez magát… mit képzel ez… sokan örülnének a helyemért? Hát dugja fel a helyemet a…

-           Khm… - egy halk és diszkrét köhintés szakította félbe megkezdett mondatát, s ő felkapta a fejét. Egy magas jóképű, barna szemű, fekete hajú férfi mosolygott vissza rá.

-           Bo… bocsánat… - szabadkozott Megan.

-           Rossz napja van, igaz? Megesik, csak gondoltam, tudatom, hogy nincs egyedül, mielőtt úri hölgyekhez nem méltó befejezést kap a mondat…

-           Bocsánat… - pirult fülig a nő – Nagyon felidegesítettek…

-           Aljas gazfickó!

-           Honnan tudja, hogy férfi volt?

-           Hm… - mosolyodott el az idegen- Mondjuk úgy, megérzés… - kacsintott.

-           Jók a megérzései…

-           Általában igen. Bocsásson meg, megzavarom és még be sem mutatkozom… Robert vagyok!

-           Megan! – kezet fogtak és Megan kezdett fellazulni. Tom elmehet a pokolba, még egyszer nem hagyja neki, hogy ennyire felidegesítse.

-           Örvendek Megan. – kattant a lift, s a férfi tekintetével már nem az övét kereste, hanem előre engedve a nőt, elment.

Megan kábán bámult utána, volt ebben a férfiban valami. Valami megnyugtató kisugárzás, ami az ember bátyjában szokott, az a fajta érzet, hogy tudjuk, valaki vigyáz ránk és megvéd. Nem vonzódott hozzá, valami megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzett. Mosolyt csalt az arcára, amikor a plafonon volt, ez nem kis tudomány.