Megan nézte Tom műsorát, úgy látta rajta, hogy jó kedve van, ami bántotta, tekintve, hogy hogyan tették le a telefont. Pontosabban ő hogyan csapta rá. Beszélni akart vele, de bűntudata volt, amiért igaza volt. Marc megcsókolta őt, és tovább is ment volna, ha nem állítja le. Ha ezt Tom megtudja, megharagszik rá és azzal jön majd, hogy ő bezzeg megmondta, ő még sem hallgatott rá. Nem erre volt szüksége. Bevackolta magát az ágyba és Tom ajkait fürkészve nyomta el az álom.

Reggel fogalma sem volt, bemenjen-e a szerkesztőségbe, egyáltalán reméljen bármit is az itt tartózkodásától továbbra. De nem fog engedni senkinek sem csak azért, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Ha másképp nem megy, akkor nem így volt megírva és kész. Hitt ebben, hitt a sorsban és abban, hogy minden úgy és akkor történik, amikor meg kell történnie.

Végül úgy döntött, megvárja, míg Marc nem jelentkezik, vagy valaki más a szerkesztőségből, hogy elküldje őt, addig is írni fog, ugyanis Los Angeles-i munkáját sem hagyhatta annyiban, az e-mailek pedig már sorakoztak. Megan sosem vett ki szabadságot, legalábbis olyat, ami tovább tartson két napnál, bűntudata volt, ha nem ír, úgy érezte, olyankor cserbenhagyja az olvasókat. Márpedig Megan Carter soha senkit sem hagy cserben, nem lesz olyan, mint az anyja. Persze ő is tudta, hogy sosem lesz olyan, ritka alkalmakkor ivott alkoholt, nem igazán kedvelte a szeszes italokat, talán belé rögzült az évek során, hogy az ilyesmik nem az emberek barátja. De a legkisebb esélyt sem akarta megadni a sorsnak, hogy olyanná változtassa őt, amilyen az anyja volt.

            Szorgos munkájából a telefon csörgése szakította ki figyelmét, ijedtében majd leugrott az ágyról.

-           Haló? – vette fel Tomot remélve a vonal másik felén.

-           Kate vagyok, csak érdeklődöm, milyen a nagy alma?

-           Hát nagy… és férges…

-           Hogy érted?

-           Nem érdekes, nem úgy történtek a dolgok eddig, ahogy azt szerettem volna. – húzta el a száját a nő, de nem kívánt többet mondani az incidensről.

-           Jusson eszedbe, hogy mindennek oka van.

-           Tudom én, csak már igazán felfedhetné az okot a sors, mert kezdek elfancsalodni.

-           Apropó! Beszéltél Tommal?

-           Még nem…

-           Nekem azt mondta, hogy a tegnapi vacsora után azt ígérted, felhívod…

-           Igen… úgy volt… de aztán mégsem…

-           Értem… biztosan fáradt voltál, hosszú napod volt?

-           Mondhatni…

-           Jól sikerült a vacsora?

-           Sikerült valahogy…

-           Aha, ezek a „nesze semmi, fogd meg jól” válaszok nagyon bűbájosak, de idegessé teszel velük.

-           Nincs valami jó kedvem, ne haragudj…

-           Mi történt?

-           Semmi…

-           Ebből sem lesz pletyka…

-           Nem…

-           Megan! Történt valami?

-           Majd egyszer elmesélem, most csomagolnom kell és irány a reptér.

-           Még ma?

-           Lehetséges… De még telefonálok egyet.

-           Hát jól van, most úgy látom, nem akarsz beszélgetni, dolgozol?

-           Igen, nem akarok lemaradni…

-           Rendben, majd beszélünk!

Letették a telefont, és Megan Marcot tárcsázta. Amikorra a férfi nagy nehezen végre felvette a telefont, mogorva volt és türelmetlen. De a nő nem hagyta lerázni magát, egyszerűen nem létezik, hogy két felnőtt ember így viselkedjen, mit képzelt Marc az este? Az üzletet nem szabad keverni a szerelemmel, pláne, hogy ha az egyik illetőnek van valakije. Megbeszélték, hogy találkoznak ugyan a szerkesztőségben, de Megan már akkor tudta, hogy ez már csak az utolsó formális jópofizás lesz. Be is csomagolt a bőröndbe, és vett egy repjegyet San Franciscóba. Már csak abban reménykedett, hogy ott nagyobb szerencsével jár.