Marc vacsora közben sokat kérdezett, kíváncsi volt Megan gyerekkorától kezdve az iskolás évein át, hivatásának kiválasztásáig mindenre. Ködös válaszokat kapott a családjáról, de ez sem érdekelte, érdeklődve hallgatott minden egyes szót. Megan ezt a készülő cikk háttérmunkájának tudta be, hiszen ő maga is írt már riportot egy-két emberről még pályájának elején, pontosan tudta, hogy megy ez.

-           Most randizik azzal a taggal… - Tom munka előtt meglátogatta az öccsét és Kate-t, és mint kiderült, édesanyja, Simone is azt az alkalmat választotta unokájának babusgatására.

-           Kiről beszélsz kisfiam? – kérdezte az asszony homlokát ráncolva.

-           Megan-ról anya!

-           Á, igen, Megan. Emma keresztanyja, de sajnos még nem sikerült jobban összeismerkednünk. Mi van vele?

-           Egy másik férfival vacsorázik jelenleg New Yorkban. Írtam róla egy cikket a csatornánk újságjába és felhívták New York-ból és San Franciscóból is, hogy szeretnék megismerni a munkásságát és ilyesmik. És most a nagy almában van! Egy másik férfival ül valami puccos étteremben!

-           Higgadj le Tom, ha azt mondta, hogy nem randi, akkor nem randi!

-           Megan ezt gondlja, és az a másik?

-           Bízz Megan-ban.

-           Benne bízom! Marc-ban, vagy kiben nem bízom…

-           Nem értem, miért érdekel ez téged ennyire fiacskám? – kérdezte Simone.

-           Mert szereti őt anya. Együtt vannak.

-           Tényleg? Ezt nem is tudtam. Hát így már még inkább meg kell őt ismernem! Miért nem meséltél nekem még róla? – fordult idősebbik fiához.

-           Anya…

-           Ha nem ismernélek, azt hinném, elpirultál… - cukkolta Kate.

-           Váltsunk témát… Add ide Emmát!

-           Nocsak, nocsak… - mosolygott a kicsire az asszony – Csak nem összehoztad keresztanyádat és keresztapádat, amíg rád vigyáztak, te kis Kupidó!

-           Nem ő hozott minket össze!

-           Úgy van, Tomnak mindig is tetszett! – jelentette ki Kate mindent tudón.

-           Tessék? Ezt meg honnan…

-           Tudom?

-           Veszed… - fejezte be a mondatot Tom összeszűkült szemekkel.

-           Folyton marakodtatok, akár az óvodások… Átlátszó.

-           Tényleg az! – értett egyet Simone- Hozd el hozzám egyszer őt, kíváncsi vagyok rá!

-           Most éppen mi… összevesztünk…

-           Mindig összevesznek… - forgatta a szemeit Bill – óvodások.

-           Na, jó, hagyjatok békén! – vonult ki a konyhába Tom és szorongva nézett a falon kattogó órára. Ha jól számol, Megan most végezhet a vacsorával. Egy másik férfival egy másik városban. És azon idegeskedett, hogy tényleg végezzenek, és ne legyen desszert…

-           Jó volt a vacsora… - mondta Megan, amikor végeztek a szálloda éttermében.

-           Én is jól éreztem magam! – engedte előre a liftnél Marc.

-           Igazán nem szükséges felkísérnie…

-           Még a végén eltéved ebben a nagy szállodában, kötelességem4

-           Hát… köszönöm…

Megan nem akarta, hogy felkísérje, fel akart szaladni, hogy felhívhassa végre Tomot és megnyugtassa azt a féltékeny oroszlán énét, mielőtt elkezdődik a műsora.

-           Azt hiszem, könnyű lesz magáról cikket írni! – mondta Marc az ajtóhoz érve, miután kiszálltak a liftből.

-           Igazán? – fordult felé Megan kíváncsian, a következő pillanatban viszont a hátán érezte a hideg falat, a férfi pedig erőszakosan nyomult ajkainak. Mi a fene folyik itt? Marc nem finomkodott, Megan már alig kapott levegőt, ahhoz mégis volt elég, hogy eljusson az agyáig a felismerés: Tomnak igaza volt!!! Tom! Ha ezt látná!

Határozott lökéssel taszította el magától a férfit, és kihaszálva annak döbbenetét, beviharzott a szobájába és becsapta maga után az ajtót. Villámgyorsan fordította el a zárban a kulcsot és bereteszelte az ajtó. Kintről dörömbölés hallatszott és éktelen káromkodás.