Amikor másnap elment Megan-hoz a férfi, eltökélte magát, bármilyen szemétnek is fogja tartani őt a nő, megkéri, hogy maradjon. De amikor meglátta a telepakolt bőröndöt, vagy ami még rosszabb, azt a sugárzóan boldog mosolyt a nő arcán, elszorult a torka. Ha most megkéri, meggyűlöli, és ha meggyűlöli, sosem fog többé rá mosolyogni, megcsókolni, sem semmi mást. Márpedig ha nem akarja látni az életében őt, azt nem éli túl…

Tom Kaulitz életében először nem akart magára gondolni, mert amióta Megant megismerte, már nem is érdekelte annyira, neki mi a jó, egyszerűen csak a nő járt a fejében. Hogyan tehetné boldoggá, mivel okozhatna örömöt neki, mivel csalhatna kis tőle mosolyt és csókokat, minden agytekervénye körülötte forgott. A szíve már nem úgy dobogott, mint azelőtt, ritmusa felvette Megan nevének ritmusát. Ha pár évvel ezelőtt látta volna a mostani énjét, körbe röhögte volna és nyálas homokosnak titulálta volna. De egyszeriben minden más lett.

-           Szia! – fordult felé Megan fülig érő szájjal.

-           Ruhafogassal a szádban aludtál? – csókolta meg hosszan, el sem akarta engedni, nem akarta, hogy Megan áradozzon neki, a fenébe is, nem akarta, hogy elmenjen. Toporzékolni akart, akár egy kisgyerek.

-           Segíthetsz csomagolni! – fordult vissza a ruhákhoz Megan – De mit vigyek? Jó benyomást akarok kelteni, képzeld, a főnököm adott mellém sminkest is, meg fodrászt. Hirtelen milyen fontos lettem a cégnek. – nevetett.

-           Megan, én…

-           Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy stylist-ot ne adjon, az nem én lennék.

-           Megan…

-           Igen? – nézett rá a válla felett.

-           Én csak… azt akartam mondani, hogy… - ne menj! Mondd már neki, hogy ne menjen el!!! Gyerünk, nyisd ki a szád! – Büszke vagyok rád… - préselte ki magából végül ezeket a szavakat – És szurkolok neked.

-           Sokat jelent nekem… tudom, hogy nem akarod, hogy el…

-           Nem, nem. Menned kell. – erőltetett magára egy mosolyt. Gratulálok dumagép…

-           Örülök, hogy ezt gondolod… de még itt vagyok. Akár ki is használhatnánk… - húzta magához közelebb és a hajába túrva cirógatta a férfi tarkóját, aki éhesen csapott le ajkaira…

-           Ma este megy a gépem… - bújt a férfi mellkasához Megan.

-           Inkább szökjünk meg… - nyögött fel Tom kedvetlenül.

-           Nem tudtam, hogy ilyen oldalad is van…

-           Milyen? Nyálas? Langyi?

-           Ennyire szeretnivaló… - nézett fel rá Megan és odahajolt egy csókért, de Tom nem eresztette. Maga alá gyűrte egyetlen mozdulattal és ismét mozgásba lendült.

            Mindketten tudták, mi történik, elbúcsúznak. Bár nem örökre, de egy időre biztosan. Nem akarták, egyikük sem akarta, Megan is kezdte meggondolni magát. De most az egyszer önzőnek kellett lennie. Mindig is erre vágyott. Az írás jelent neki mindent, muszáj meglépnie ezt a lépést, különben örök életében bánná, ha nem tenné meg. Meg KELL tennie, és kész. Bizonyítani akart magának, Tomnak, az apjának és az anyjának is.

Tom úgy ölelte a nő testét, mintha most tehetné utoljára, s ki akarna használni minden másodpercet.  Ki is akart, raktározni akart az illatából, hogy kibírja, amíg távol van. Nem hitte volna, hogy valaha is érezni fog hasonlót bárki iránt is. Pláne Megan iránt, hiszen mindig is gyilkolták egymást, kötekedtek, veszekedtek, bántottak, ahol tudtak. Az ellentétel vonzzák egymást. Talán van valami ebben a mondásban, legalábbis nagyon úgy néz ki.

Ajkaival bejárta Megan egész testét, arcát loknijai közé fúrta, kezét az ismerős domborulatokon nyugtatta, szemét a nőjébe fúrta, amikor egyszerre tört rájuk a már jól ismert kéjes forgatag, mely kiszakította őket a világból. Hurrikánként söpört végig rajtuk az orgazmus, mi után összebújva csillapították felkorbácsolt érzelmeiket.

-           Szeh… szeretlek… - súgta Tom mellkasának a nő, majd mély álomba zuhant.