Megan nyugtalanul aludt az éjjel, nem segített rajta az sem, hogy érezte Tomot a testéhez fonódni. Idegesítette a falióra monoton kattogása, az utcai lámpák beszűrődő fénye az ablakon, és az árnyak, melyek a falra vetültek.

-           Ne bámulj már… - morgott az éjjeli szekrényen ácsorgó vekker világító számaira.

Megfordult, hogy még csak véletlenül se kelljen az aljas készüléket látnia és figyelmét Tomra irányította. Egy percig tényleg azt hitte, hogy cserben fogja hagyni. A szöveg arról, hogy mellette áll, bármi történjék is, csak duma volt? A régi Tomnak az lett volna. De ez az új figyelmes és egészen más. A kérdés csak az – ami nem hagyta nyugodni-, hogy az „új” Tom vajon tényleg létezik-e, vagy csak a „régi” trükközik. Szerette volna hinni, hogy a férfi tényleg megváltozott, Isten látta lelkét, tényleg akarta. Kiszállt az ágyból, felöltözött és sétálni indult, hátha sikerül kiszellőztetnie a fejét.

            Tom amikor reggel felébredt, moccanni is alig bírt. Egy törékeny test fúródott közé és a paplan közé, Megan szorosan ölelte át a hátát és úgy aludt békésen.

-           Megan… - nevének hallatán, csak közelebb bújt, Tom pedig halványan elmosolyodott. Az éjszaka érezte, hogy kiszáll az ágyból, de csak álomnak hitte, így nem ment utána. Talán történt valami. Belecsókolt a nő selymes nyakába és addig folytatta, míg fel nem ébredt.

-           Jó reggelt… - nyöszörgött Meg.

-           Minden oké? – kereste a tekintetét Tom.

-           Öh… - kapott észbe Megan és kimászott alóla – Igen. Reggeli?

-           Elmehetnénk valahová reggelizni, mit szólsz?

-           Benne vagyok! Utána úgy is mennem kell a szerkesztőségbe. New York és San Francisco harcol értem, milyen nagymenő vagyok már! – húzta fel magára a köntöst a nő és a fürdőbe indult – Fogalmam sincs, ki írta azt a dícsérő cikket és miért pont rólam, de hálás vagyok neki! Talán komolyan beindul a karrierem!

Tom az ajtó csukódásával egy időben hátrahanyatlott az ágyra és már átkozta magát. Átkozta magát, mert nem akarta, hogy a nő elmenjen, ami azt is jelentette, hogy nem akarta, hogy valóra váljanak az álmai. Önző volt, de nem tehetett róla. El fog menni. El fog menni az ország másik végébe és talán New Yrok annyira elszédíti majd, hogy ott akar majd maradni. Vagy ajánlanak neki egy sokkal jobb állást, sokkal jobb fizetéssel, sokkal jobb emberekkel…

És végső soron azért átkozta magát, amiért megírta azt a cikket Megan-ról. Tudta, hogy ez lesz, hiszen tehetséges, kiváló tanácsokat osztogat, sejtette, hogy kapva kapnak majd utána. Szégyellte magát, amiért szégyelli azt a cikket, hiszen jó szándék vezérelte és pontosan azt érte el, amit akart. De most, hogy Megan álma úgy tűnik valóra válik, már mégsem örült annyira. Mert attól félt, hogy ő már nem lesz benne…

-           Nem vagy normális! – állapította meg már sokadszorra ismeretségük alatt Kate, amikor ebéd közben meghallgatták Tomot.

-           Nem kell a diagnózis Kate, de köszönöm. A kezelésre vagyok kíváncsi.

-           Kényszerzubbony… - krákogott.

-           Én is téged… - vigyorodott el Tom vicsorogva, majd testvére felé fordult – Bill. Te jó vagy a nyálas dolgokban.

-           Mindig is lenyűgözött, ahogyan bókolni tudsz…

-           Kérlek titeket! Valaki! Segítsetek, el fogom veszíteni!

-           Na ebből elég! – csapott az asztalra Kate, de szerencsére Emma, csak érdeklődve figyelte a felnőtteket – Szedd már össze magad az ég szerelmére, hogy veszítenéd el? Szeretitek egymást, ez nem a világ vége, csupán pár hét! Kíváncsi vagy, szeret-e téged annyira, hogy kibírja nélküled és ne csábuljon el a nagyvárosnak? Most meg tudod, mennyit bír ki a szerelmetek! Emlékszel, amikor én és Bill egy évre szakadtunk el egymástól? Egy évre Tom, és nem egy-két hétre! És nézz ránk! Boldogan élünk és ti is így fogtok, mert a sors egymásnak teremtett titeket és kész! Tudom! Ti is tudjátok! Megan is! Bízz benne kicsit jobban! Komolyan mondom, rosszabb vagy, mint egy nő…

-           Ne érts félre szívem… - szólt közbe Bill kuncogva- Imádom, amikor kiosztod és amikor a nőket degradálod, de azt hiszem, ennyi pont elég lesz! Lényeg a lényeg tesó! Ésszel!

-           Az eszemet már elvette, bocs… én hülye! Miért kellett megírnom azt a cikket?