-           Én lassan el is mennék… - jött le csomagjaival délután Megan.

-           Máris? Azt hittem, talán együtt vacsorázunk még… - mondta Kate.

-           Sajnálom… ideje visszatérnem a saját életemhez… - lépett Emma ágyához és kivette a kicsit- De gyakran látogatlak majd, jó? Nagyon szeretlek, hiányozni fogsz… - küszködött a könnyeivel – Jó kis csapat voltunk, ugye? Légy jó kislány…

-           Nem kell még menned… - csatlakozott Tom – Csak van még egy kis időd, még nem szabad megerőltetned magad, legalább hagy segítsünk…

-           Nem kell köszi… - erőltetett magára egy mosolyt Megan, de senki sem dőlt be neki annyira, amennyire szerette volna. Nem akarta itt hagyni Emmát, de ő nem az ő kislánya, az egy hónap letelt, Tommal sincsenek már „vesztegzár” alatt. Átadta neki Emmát és egy utolsó puszit nyomott a kicsi arcocskájára.

Megannak akaratlanul is eszébe jutottak apróbb emlékek az együtt töltött hónapról, például amikor együtt báboztak neki, együtt olvastak fel és a medencében játszottak vele. Valamiért csak a jó dolgokra emlékezett, egyetlen veszekedést sem tudott volna felidézni, ha pisztolyt tartanak a fejéhez, akkor sem.

-           Szia… - Tom váratlanul egy apró puszit nyomott a nő arcára, mintegy búcsúzásképp, de nem kívánta ennyivel lezárni kettejük dolgát.

-           Szia… - köszörülte meg a torkát Megan, majd Kate és Bill felé fordult – Valamelyik nap erre néznék, ha nem gond…

-           Akármikor, ahogyan eddig is!

-           Akkor sziasztok…

Az ajtóban még összefutott egy futárral, aki rózsákat hozott, de továbbirányította a házba, ő maga pedig elhajtott.

-           Megan! – rohant utána Tom – Ezeket a rózsákat neked… Megan! – de már késő volt, az autó eltűnt a sarkon, hatalmas port kavarva az aszfalton, de még nagyobb űrt hagyva maga után. Főleg Tomban.

Amikor a nő leparkolt kicsiny lakása előtt, egyáltalán nem azt érezte, hogy haza érkezett volna. Hosszú volt az az egy hónap, mégis rövidebb, mint amire számított. Vagy amit szeretett volna. Senki sem volt, aki várja őt a lakásban, hangosan visszhangzott az üres házban a bejárati ajtó csattanása. Megszokta, hogy Tomot mindig a nappaliban találja, vagy a konyhában mesterkedik valamin, vagy Emmával van a medencében. Hiányoztak neki még a bömbölések is, vagy Tom cinizmusa, egyáltalán a hangja is. Pedig alig 10 perce köszöntek el.

Legfőképpen azz az érzést hiányolta, hogy van családja. Tom nem volt a barátja, sem a vőlegénye, sem a férje, sem senkije. Emma sem az ő kislánya, de egy hónapon át, mintha egy család lettek volna. Elmerült az önsajnálat ingoványos talajában, amit a sötét ház csak fokozott. Hirtelen félelem fogta el, de fogalma sem volt, mi rémisztette meg, gyorsan feloltotta a lámpákat, mintha ettől nem lett volna ugyanúgy egyedül. Pedig pontosan attól félt, egyedül lenni… Kate-n és Billen kívül nem voltak barátai.

Sóhajtva leült a kanapéra és az ott heverő pokrócba bugyolálta magát, s azt csinálta, amit mindig is, amikor egyedül érezte magát. Dolgozott.

-           Érdekel a véleményünk? – kérdezte Kate Tomot.

-           Ajjaj… - sóhajtott fel a férfi.

-           Neked és Megan-nak kell egy gyerek…

-           Nekünk adod Emmát? – humorizált…

-           Vicceld el, ha úgy tetszik, ahogyan azt szoktad… De látlak titeket, amikor Emmával vagytok. Olyankor megszűnik minden ellentét közöttetek és egymásra figyeltek és persze Emmára. Azt hiszem… azt hiszem, jót tenne nektek egy közös gyerek…

-           Meg vagy huzatva Kate, már ne haragudj… Azt gondolod, hogy egy gyerek rendbe hozna minket? Egy kisbaba kell az életünkbe, holott még egy normális kapcsolatot sem tudunk összehozni?

-           Nálatok úgy tűnik, minden fordítva működik. Ki nem állhatjátok egymást, kivéve, ha nincs ott valaki, akiért felelősséggel tartoztok.

-           De nem ez a megoldás Kate! – csóválta a fejét Tom.

-           Akkor mégis mi?