Megan kimerülten nyújtózott el az ágyon. A papír halom eltűnt, mindennel végzett és már egészen elfáradt. Szomjas volt, ám nem akart szólni Tomnak. Felőle a férfi csinálhat, amit akar, nem számít. Fogalma sincs, mit jelent neki az írás. Lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt, hogy végtagjai ellazuljanak. A következő pillanatban halk nyikordulással kinyílt az ajtó.

Tom látta a nőt feküdni az ágyban. Csukva volt a szeme, miden bizonnyal elszundíthatott. Közelebb osont és nézte pár percig.

-           Miért nem tudok kiigazodni rajtad… - sóhajtott, majd leguggolt mellé és megsimogatta az arcát. Finoman végigsimított duzzadt alsóajkán, s közben az járt a fejében, amikor saját szájával érinthette az édes nektárt. Betakarta, majd leoltotta az olvasólámpát és kiment.

-           Tom… - nézett az ajtóra Megan a sötétben. Amikor meghallotta, hogy a férfi ment be hozzá, nem mert moccanni. Nem akart beszélni vele, haragudott rá. Tom folyton csak bosszantja. Még sosem ismert senkit sem, akire folyton folyvást csak haragudott volna, ugyanakkor képes lett volna a nap minden percében az ajkát ízlelni erős karjai között. Miért ilyen bonyolult minden?

Néhány nappal később Megan kezdett új erőre kapni, hála gondoskodó apjának és bár nem akarta elismerni, ha nem is találkozott Tommal, tudta, hogy a gondoskodás jelentős része tőle eredt. De miért foglalkozik vele, ha egyszer bolondságnak tartja, amit csinál? Hisz annyiszor elmondta már.

Lement a konyhába, hogy harapjon valami vacsorát és megköszönje apjának az eddigi segítséget.

-           Jól nézel ki lányom! – mosolyodott el Rick.

-           Már jól is érzem magam… Tegnap ki is szedték a varratokat, most már minden rendben lesz… - nézett körbe.

-           Dolgozik!

-           Ki? – nézett vissza apjára, majd Emmához lépett- Szia kislány, mi van veled?

-           Még ne erőltesd meg magad…

-           Tudom…

-           Azt hiszem, akkor én már mehetek is! Majd beszélünk és valamelyik nap beugrom!

-           Rendben, köszönök mindent! – ölelte meg Rick-et, aztán kikísérte – Egyedül vagyunk… - ült le Emma mellé, aki boldogan köszöntötte keresztanyját, vidám gügyögéssel hadonászva.

Megan nevetve vette fel a karjába, hogy visszavigye a kiságyba. Nem is hallotta, amikor nyílt a bejárati ajtó. Betakargatta a kicsit és visszament a konyhába, hogy csináljon egy kávét magának, de a visszavezető úton a nappali felé, összeütközött Tommal.

-           Szia… - nézett le a nőre.

-           Szia… - Megan alsóajkába harapott, mert ahogy Tom nézte azt, mintha érezte volna a simogatását.

-           Szia… - a férfi hangja rekedt volt a rá törő szenvedélytől.

-           Szia… - szinte érezte leheletüket összekeveredni. Bárcsak megcsókolná őt. Azonban Tom nem így tett, egy éveknek tűnő pillanatig pásztázták egymást, majd ellépett a nőtől, s folytatta útját.

-           Menj a fenébe… - szűrte fogai közt Megan.

-           Tessék?

-           Semmi… - sóhajtott és lerogyott a kanapéra.