Amint Bill és Kate tudomást szerzett a Megannal történtekről, felhívták, hogy megtudják, hogy érzi magát. A nő ugyan meggyőzte őket, hogy jól van a körülményekhez képest, a pár mégis haza akart utazni, ám Meg lebeszélte őket, mondván, hogy Tom vigyáz rá és Emmára is, ráadásul az apja is besegít. Kate-t felvillanyozta a hír, hogy Tommal előrébb haladt a kapcsolatuk, állítása szerint ő mindig is biztos volt benne, hogy egymásnak vannak teremtve. Megan túlzásnak vélte, de nem akarta elrontani barátnője kedvét, rövidre zárta a beszélgetést, majd letette a kagylót, hogy egy kicsit foglalkozhasson a munkával is. Egész délután aludt és kezdte feleslegesnek és lajhárnak érezni magát, így elővette laptopját és megnézte az e-mailjeit…

            Tom türelmetlenül járt fel-alá a stúdióban, képtelen volt aznap elviselni a sminkesek motoszkálását körülötte és egyáltalán bárkit, aki arra járt. Otthon akart lenni Megannal.

-           Higgadj le haver, lámpalázad van? – kérdezte az egyik kameraman.

-           Otthon kellene lennem… - förmedt rá Tom, de meg is bánta – Bocs…

-           Semmi baj… Történt valami? Hallottam, hogy szabadnapot akartál kérni…

-           Igen, próbáltam, de nem engedték! Csesszék meg, nélkülem sehol sem lenne ez a műsor…

-           De mégis mi…

-           A barátnőmet tegnap megműtötték és mellette kellene lennem, érted? Basszus, kezdjük már ezt a szart!

Tom néhány órával később, hazafelé hajtva döbbent rá korábbi szavaira. Barátnő? Megan a barátnője? Hisz csak egy randijuk volt, s az is félbe szakadt és bár volt néhány igazán szenvedélyes csókjuk, fogalma sem volt, hogy a nő a barátnője-e, vagy sem. Megan vajon mit gondol erről? Gondolkodott ilyesmiken? Nem tudta levakarni arcáról azt a bágyadt vigyort, ami kiült rá, egyszerűen képtelen volt rá, bárhogy is próbálta. Erről beszélnie kell Megannal.

-           Szia! – üdvözölte Rick, amikor hazaért – Emma most aludt el, felvittem a szobájába.

-           Megan?

-           Órák óta nem hallottam mozgást a szobája felől, azt hiszem alszik, de nem mertem benyitni hozzá, nehogy felébredjen…

-           Értem, köszönöm, hogy segített, most már boldogulok!

-           Igazán nincs mit fiam! Jó éjszakát!

-           Jó éjszakát! – köszönt a távozó férfinak Tom, majd síri csendben felrohant a lépcsőn a nő szobájába. Halkan benyitott, nehogy felébressze a nőt, ám az nem aludt.

-           Mi a… - tárta ki szélesebbre az ajtót és döbbenten nézett az ágyra. Ágyra? A hatalmas papírkötegre, ami alatt feltehetően az ágy feküdt.

-           Szia… - köszönt rá Megan mosolyogva, ám amikor meglátta Tom éles tekintetét, az arcára fagyott a mosoly – Mi a baj?

-           Te meg… na nem. Én azt mondtam, nem viszed túlzásba!

-           Le voltam maradva és…

-           És? Pihenni vagy itthon, a főnököd minden bizonnyal nem harapná le a fejed, ha pár napig nem lennél olyan aktív!

-           Muszáj írnom nekik!

-           Nem, nem az! Ez a hülye munka nem lehet fontosabb, mint az egészséged, értsd már meg! Ha egy perccel később érsz a kórházba, lehet, hogy nem éled túl, nem fogod fel? Pihenj!

-           Mit mondtál? – kérdezte fagyosan Megan.

-           Pihenned kell!

-           Előtte…

-           Megan… - sóhajtott fel Tom csüggedten- Értsd meg…

-           Lehet Tom, hogy neked ez csak egy hülye munka… de nekem mindennél fontosabb.

-           Az életednél is? – kiabált rá kétségbeesve a férfi. Hát már nem használnak a józan mondatok?

-           Menj innen… - mondta halkan a nő.

-           Nem! Nézz magad köré, ez nem normális! Tele van az egész ágy papírokkal, és fogadni mernék, hogy ez csak egy kis része, meg sem merem nézni, mi van az e-maileden. Tönkre teszed magad, ezt akarod?

-           Menj ki innen! Hagyj engem békén! Nem kell a törődésed, sem az aggódásod! Nem kellesz te sem…

-           Így gondolod?

-           Így!

-           Hát jó… - mérte végig még utoljára, majd kicsörtetett onnan, át a saját szobájába.

Ez a makacs nő egyszer még kikészíti magát, az biztos. De ha nem hajlandó hallgatni a józanészre, ő nem fog ebben segíteni neki. Hisz nincs rá szüksége, nem igaz? Rendben. Ha nem, hát nem…

            Megan sokáig feldúltan nézett maga elé és Tomot átkozta magában. Mégis mi köze hozzá, mit csinál? Semmit sem tud róla, az írás mindig is ott volt neki, amikor szüksége volt valamire, ami segíthet. Ha bántotta valami, írt. Ha boldog volt, írt. Ha kétségbeesett, írt. Amikor az anyja meghalt… akkor is gépelt, míg az ujjai csak bírták. A papír és a tinta volt a legjobb barátja, amikor egyedül érezte magát.

            Nem akart az anyjára gondolni, évek óta nem tette, legalábbis amennyire tőle telt. Annak vége, megtörtént, ami történt, nem lehet változtatni rajta. De ha a laptopon ír valamit, azt mindig ki lehet törölni, vagy újra és újra átírni. Bárcsak ilyen lenne az élet is. Sok mindent kijavítana és megelőzne. Talán az egész életét újra írná, és hogy Tom benne lenne-e… Ez egy jó kérdés…