Tom Kaulitz izgatottan parkolt le a West Olympic Boulevard-on kicsivel 8 előtt, kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa Megan előtt az ajtót. Összemosolyogtak, amikor találkozott a tekintetük, bárki azt hihette volna, hogy egy párról van szó. Meg felnézett az étterem nevét jelző táblára.

-          Il Moro étterem… mindig is meg akartam nézni magamnak.

-          Itt a lehetőség! – kacsintott Tom- De ha nem haragszol, én nem érem be csak nézelődéssel!

Odabent egy asztalhoz vezették őket és egy finom bor mellé megkapták az étlapot is. Tom az étlap felett vizsgálta Megant, még meg sem tudta nézni rendesen, amióta eljöttek. Látta, hogy a nő csillogó szemekkel olvassa a fogások neveit és közben ajkait nyaldossa nyelvével. Azzal a finom nyelvével, gondolta. Hirtelen összeszűkült a torka és kiszáradt a szája. Nyelt egyet, mintha attól eltűnnének a fantáziaképei, amik mind a nővel voltak kapcsolatosak.

-          Tom…

-          Hm? – kapott észbe.

-          Ne bámulj kérlek… - mosolyodott el Megan zavartan.

-          Bocsánat… - tördelte az ujjait idegesen Tom és kényszeríttette magát, hogy ne nézzen rá. De olyan nehéz volt.

-          Kimegyek a mosdóba… - állt fel Megan, de éles fájdalom nyilallt belé, így megmerevedett- Ah…

-          Mi a baj? – pattant fel Tom azonnal.

-          Tom… - kapaszkodott belé a nő- Ez nagyon fáj…

-          Hívok egy orvost!

Az orvosból kórház lett és percekkel később már ismét a kocsiban voltak. Tom hajtott, ahogy csak tudott, nagyon megrémült, hiszen Megan nem mondta, hogy fájdalmai vannak, pontosabban azt nem említette, hogy ekkorák. A kórházba érve úgy viselkedett, mint egy őrült, ha nem látták volna, hogy a karjaiban fekvő nő nem terhes, azt hitték volna, hogy a feleségének szülnie kell. Megant elvitték megvizsgálni, Tom pedig fel-alá járkált a váróban. Felhívta a nő apját, aki azt ígérte, azonnal ott lesz.

-          Ez fáj? – kérdezte az orvos Meg-et, amikor a vizsgálóban megnyomta a hasát.

-          Nagyon! – szorította össze a szemeit és a fogát szívta fájdalmában.

-          Észlelt mostanában hányingert, étvágytalanságot, hőemelkedést, esetleg hasi puffadást?

-          Pár napja igen, de ma már jobb volt, éhségnek fogtam fel, mivel ma még nem nagyon ettem, mert elvonták a figyelmem.

-          Értem! – húzta el a száját az orvos- Szóval főleg jobb oldalt fáj, igaz?

-          Igen… talán vakbél gyanúm van?

-          Ez nem gyanú asszonyom, attól tartok, meg kell műtenünk, a vakbele begyulladhatott. Amint érezte a fájdalmat, el kellett volna jönnie, a hasi fájdalmak nem tréfadolgok.

-          Ó…

-          Azonnal magáért jönnek, félek nem késlekedhetünk tovább! Beszélek a férjével…

-          Ó, ő nem… köszönöm!

Megant elvitték a műtőbe, Tom pedig nyugtalanul hallgatta az orvos szavait.

-          És mit tehetünk?

-          Bevitték a műtőbe, azonnal megyek én is, el kell távolítanunk a féregnyúlványt, ami begyulladt, különben veszélyben az élete…

-          Az élete? – kapott a szívéhez Tom- Kérem!

Rick az orvos után érkezett pár perccel és ő is ijesztően elsápadt, amikor meghallgatta, mi történt. Emma nyugtalanul sírt, próbálták megnyugtatni, azonban nehéz volt úgy, hogy ők is idegesek voltak. Pár óra elteltével mehettek be a nő szobájába, aki addigra már nagyjából magához tért.

-          Jól vagy? – kérdezte Tom közelebb lépve az ágyhoz.

-          Kicsit… éhes vagyok! – mosolyodott el Meg.

-          Haragszom rád Megan…

-          Pech…

-          Nem értem, hogy lehettél ennyire könnyelmű, a vakbélgyulladás nem játék, bele lehet halni…

-          Tom, kérlek gyere közelebb…

-          …és nagy felelőtlenség volt a részedről, hogy…

Megan megragadta nyakkendőjét, lehúzta magához és megcsókolta.

-          …hogy nem figyeltél rá… - mondta a nő ajkainak dadogva, majd viszonozta a csókot.