A szombati nap lényeges részét Megan egyedül töltötte, ami nem igazán tetszett neki. Kénytelen volt bevallani, hogy már egészen hozzászokott a társasághoz, Tom hangjához, zsörtölődéséhez, ha a tv-ben semmi értelmeset nem adnak és cincogásához, amivel Emmához szól, magához a férfihoz. Így cseppet sem tetszett neki a gondolat, hogy estig egyedül kell lennie, de nem tehetett mást. Tom, ahogy ígérte, betartotta a szavát és békén hagyta őt, hogy nyugodtan dolgozhasson és utolérje magát a munkában. Arról persze említést sem tesz, mi van, ha nem boldogul vele, mert a gondolatai máson járnak. Pontosabban más valakin és egészen precízen, RAJTA.

Egy nő írt neki, aki a segítségét kérte a válás után. Úgy érezte, mintha nem érdemelné meg a boldogságot, tiszta lappal akarta újra kezdeni az életét, ugyanakkor félt attól, hogy ismét összetörik a szívét. Ezek voltak a leghúzósabb témák, gyakran kértek tőle szakmai tanácsot, de leginkább a szerelem terén vártak válaszokat, ami nem is esett nehezére Megannal. Egészen addig, míg ide nem költözött és rá nem döbbent, hogy maga sem tudja, mi az a szerelem. Elbizonytalanodott saját magában, talán Tomnak volt igaza, nem osztogathat tanácsot arról, amije nincs. Az életről. Sokféle választ begépelt, ám egyiket sem találta elég jónak.

-          A fenébe is… - dőlt az íróasztalra elkeseredetten- Szükségük van rád Megan, ne add fel… De… úgy érzem, kiégtem…

Egy órán át gondolkodott a válaszon, és már majdnem elsírta magát idegességében, amikor Tom kopogott be a szobájába.

-          Hagyj békén…

-          Megan? – nyitott be- Megjött az apád és… mi a baj?

-          Semmi… azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felmondok… - állt fel és becsapta maga után a fürdő ajtaját.

Tom az égvilágon semmit sem értett az egészből, mi lelte hirtelen a nőt, hiszen eddig büszkén vállalta a munkáját, amit imádott csinálni. Valami nincs rendben… Leült a laptop elé és elolvasta a legutolsó levelet.

-          Hm… kemény dió… - állapította meg- Nem is olyan egyszerű…

Abban a pillanatban egyáltalán nem szeretett volna a nő helyében lenni. Eddig bele sem gondolt, milyen lehet nap, mint nap azon idegeskedni, vajon megfelelő lesz-e a tanács, vagy esetleg csalódást okoz. És ha elszúrja, talán elronthatja valaki életét. Nehéz másokon segíteni úgy, hogy nem ismerjük az illetőt és a saját lelkiismeretünkkel élni, ha valami balul sül el. Akkor értette meg, Megannak miért olyan fontos az egész. Valószínűleg történt vele valami a múltban. Valami, amiben senki sem segített neki, senki sem fogta a kezét, amikor kellett volna. Egyedül kellett megbirkóznia vele, s nem akarja, hogy más is átélje a teljes kétségbeesést. A pillanatot, amikor minden kilátástalan, és fogalmad sincs, mit tegyél.

-          Megan… - kopogott a fürdő ajtaján- Megan…

-          Pillanat…

-          Én… khm… tudom, hogy nem értek hozzá és te vagy a profi…

-          Profi… - horkant fel a nő

-          Talán segíthetek… - mondta halkan azokat a szavakat, melyeket Megan hallani szeretett volna. Ám egy kissé elkésett, s nem is neki kellett volna mondania sok-sok évvel ezelőtt. Megan lehunyta a szemét, halványan elmosolyodott, majd ajtót nyitott.

-          Tom, aranyos tőled, de…

-Shh! – ragadta meg a kezénél és a géphez ültette- Komoly problémával állunk szemben! Na szóval, tiszta lap! Húzós, mert fél az újabb csalódástól viszont nem szabad begubóznia, mert az semmire sem megoldás. Szerintem. Ugyanakkor azt sem írhatjuk neki, hogy mozduljon ki vagy valami, járjon bulizgatni, mert a csalódott emberek hajlamosak túlzásba vinni. Ide valami drasztikus, ám mégsem brutálisan drasztikus kell. Nem szabad kifordulnia önmagából, csak új környezet kell neki. Egy új élet. Egy új város…

-          Új város… - nyögte Megan Tomra bámulva. Miért nem jutott eszébe?

-          Tudom, béna vagyok, bocsi, akkor öhm…

-          Nem! Nem, ez… ez jó. Nagyon jó!