Megan még Tom távozása után is zavarban volt. Megint koppant, de mit várt? Maga sem tudta, egyszerűen csak sóvárgott valami után, amiről azt sem sejthette, mi lehet. Ki érti már ezt. Ahogyan nézte Tomot a képernyőn, évek óta először érezte magát magányosnak. Talán újra elkezdhetne randizgatni…
 

Másnap, amikor Tom felébredt és alsónadrágban levánszorgott Emmához, meglepetésére Megan-nal futott össze, aki bőszen készülődött. De hová? Főleg ilyenkor… Talán a munkába, de ahhoz miért öltözött ki ennyire?
 

-    Hát te?
 

-    Sietnem kell, Emma kicsit elvette az időmet, de most, hogy felkeltél, rád bízom! Megreggelizett és tejet is kapott, de mivel 11 van, lehetséges, hogy nemsoká ismét meg kell etetni. Ja, és tisztába is tettem úgy fél órája, de majd ellenőrizd!
 

-    Dolgozni mégy? – huppant le a kanapéra Tom, kezében a kicsivel.
 

-    Nem!
 

-    Értem… Hát akkor hová megy a keresztanyu? – gügyögött Emmának vigyorogva.
 

-    Randim lesz!
 

Erre a kijelentésre az arcára fagyott a mosoly és mintha még a baba is megérezte volna, hogy a levegő hűvössé vált a szobában. És nem az időjárás miatt. Randim lesz! Egy egyszerű mondat állítmánnyal, főnévvel és rejtett alannyal. Mégis Tom az apokalipszis első csapását vélte felfedezni benne, de képtelen volt megmagyarázni, miért.
 

-    Ó… - köszörülte meg száraz torkát- Igen?
 

-    Igen!
 

-    Na és a bokád?
 

-    Már nem fáj, csak egészen kicsit, de lapos talpúban megyek! Ebédelni megyünk az egyik kollégámmal abba az új sarki étteremben, ismered?
 

-    Á, szóval ez amolyan megbeszélés?
 

-    Nem, randi! Munkáról szó se lesz! Mivel annyit maceráltál azzal, hogy nincs életem, gondoltam újra elkezdek randizni. Te világítottál rá, hogy ez így tényleg nem normális, szóval köszönöm neked…
 

-    Hogy én? Mit mondtam én? Ne is figyelj rám, eddig sem tetted, miért most kezdted el?
 

-    Mert kivételesen igazad volt! Ez ő lesz! – kapta fel a fejét Megan a csengőre- A táskám, hol van a táskám? Nyisd ki kérlek addig, mindjárt megyek! – szaladt fel az emeletre.
 

-    Oké… - sóhajtott Tom kedvetlenül és a bejárati ajtóhoz vánszorgott. Amint kinyitotta és meglátta Megan kollégáját, aki jóképű volt és magas, mintha a kisördög megjelent volna a vállán. Sőt, belé is bújt a mardosó féltékenység mellé.
 

-    Heló! – biccentett a jövevény… te biztosan Tom vagy, a keresztapa…
 

-    Te pedig bizonyára Peter!
 

-    Ryan!
 

-    Ja igen, Peter tegnap próbálkozott. Nos, te lennél az apajelölt?
 

-    Tessék?
 

-    Különben miért akarna pont most randizni veled, ha eddig kikosarazott? Emma jó hatással van rá, bár kicsit bizarr, hogy most apajelöltet keres, nem igaz? Ezen a nők… olyan gyorsan haladnának, de nekünk férfiaknak több idő kell ehhez. Ezért is lepett meg, hogy belementél…
 

-    Én nem… mi ez az egész?
 

-    Nem mondta el? Ó jaj. A helyedben még most lelépnék, mielőtt kihasznál téged és aztán zaklat a gyermektartással!
 

-    M-megmondanád neki, hogy valami közbe jött?
 

-    Már mész is? Igazán sajnálatos, de remélem, a holnapinak jobban megy majd! Üzensz még valamit?
 

-    Azt hogy… hogy el kellett utaznom! Kösz haver, viszlát…
 

-    Kár… igazán kár… - húzta el a száját Tom, ami pillanatokkal később ördögi mosolyra kanyarodott.
 

-    Itt is vagyok… - ért le a lépcsőn Megan- Ryan? Hova lett?
 

-    Sajnálatos módon, el kellett utaznia… közbejött valami! – ült vissza a kanapéra a férfi.
 

-    Tessék? Nem lehet…
 

-    Sajnálom!
 

-    Fenébe… - sóhajtott csalódottan- Na mindegy, akkor átöltözöm és csinálok valami ebédet.
 

-    Ha gondolod…
 

Meg felment a szobájába, Tom pedig Emmára nézett, aki mintha amolyan „szégyelld magad” pillantásokkal illette volna keresztapját.
 

-    Ne nézz így rám, nem vagyok rá büszke… Ne tanuld el ezt tőlem… és ne árulj el neki picúr! Jobb lesz neki a bájgúnár nélkül, hidd el… Micsoda bolond az az alak, hogy csak így lemondott róla… Te érted ezt, hm? Jó, elismerem, durván letámadtam, de nem volt más választásom, érted? Hogy is értenéd… te még olyan apró vagy és ártatlan… Én mindig meg foglak védeni… és Megant is…